Lomtalanítások során, 25 év alatt becserkészett, 5000 fotó adja az alapját a Fortepan internetes fotóalbumnak, melyben az egész magyar 20. század esszenciája tükröződik az amatőr fotográfusok lencséjén keresztül. A mára több, mint harminchatezer képet számláló oldal, Tamási Miklós és Szepessy Ákos kezdeményezésére jött létre. A fotókat bárki letöltheti és felhasználhatja, de egyre többen ajánlják fel saját felvételeiket a „köznek”. A Fortepan egyik alapítójával, Tamási Miklóssal beszélgettem.
A Fortepan-ra bárki beküldheti a saját, vagy az általa talált archív fotókat, de az album alapját Szepessy Ákos és az általad összegyűjtött 5000 kép adja. Hogyan talált egymásra két lelkes fotógyűjtögető?
Egy osztályba jártunk a gimnáziumban, a 80-as évek második felében. Négy évvel ezelőtt úgy indult a honlap, hogy a közösen gyűjtött, körülbelül 5000 fényképet digitalizáltuk és felpakoltuk az internetre. Bár Ákos benne van a dolgokban jelenleg is, de már nem napi szinten, egyéb teendői miatt. Én már 15 éve a Közép-Európai Egyetem részét képző, OSA Archívumban dolgozom, mely egy hidegháborús gyűjtőhely, levéltár és kiállítótér, ahol főleg a Centrális Galériában épített kiállításokkal foglalkozom.
Csónakázás (1910)
Miért volt fontos számotokra, hogy az archív felvételeket digitalizáljatok és mindenki számára elérhetővé tegyétek?
A 80-as években elkezdtünk lomtalanításokból fotókat gyűjteni, ami a mai napig tart, tulajdonképpen ez az egyetlen fix pont a 25 éves történetben. Szerencsére még vannak ilyen kirakodások, de lehet már megvannak számlálva a napjai, hiszen többször felmerült, hogy a főváros az egész lomtalanítási rendszert fel akarja oszlatni. Az itt gyűjtött képek adták az induló bázist, illetve én elég sok képet vettem például az ecseri piacon és antikváriumokból. Négy évvel ezelőtt Ákossal arra gondoltunk, nézzük meg mink van és az a sok negatív elég volt egy kezdő forrás létrejöttéhez. Nem tudom mi lett volna ezekkel a képekkel, de szerintem csak rakosgatnánk őket egyik polcról a másikra.
Túlnyomó többségben negatívokat raktok fel a honlapra. Ezeket csak szkennelitek vagy előfordul, hogy elő is hívjátok?
A 80-as 90-es években még laboráltam, de a Fortepan esetében csak szkenneljük a képeket. A digitális forradalom ilyen szempontból nagyon sokat segített, már csak azért is, mert ha nem lenne internet, akkor nem létezne maga a Fortepan sem.
Városmajor (1943)
Hiába rakjátok fel a felvételeket az oldalra, a nyersanyag akkor is megmarad. Mit csinálsz ezzel a rengeteg negatívval és képpel?
A képek nagy része eredeti változatban is megvan, de az utóbbi években a gyűjtemény főleg adományozóktól származik, akiknek mindig visszaadjuk az anyagait. Egyre tudatosabban vallom, hogy én nem szeretném az irodában tárolni a felvételeket, mert egyszerűen nincsenek itt jó helyen. Sokkal nagyobb felelősséget jelent egy archív kópiával bánni egy olyan szétszórt karakternek, mint amilyen én vagyok.
A talált képek dátumának és helyszínének megsaccolása rengeteg energiát emészthet fel, mégis az oldal egyik fő rendezőelve a kronológia. Hogyan jársz utána egy kép eredetének?
Ha minden egyes talált fotó után kutakodnék, az valóban nagyon macerás lenne. A folyamat úgy történik, hogy összegyűjtök körülbelül 1000-2000 fotót és ezeket évente, négyszer-ötször egy kupacban felpakolom. Az ilyen frissítések alkalmával, mély levegőt veszek és megpróbálom megtippelni az évszámot. Ezt azért is tehetem meg, mert a site mögött van egy nagyon jól működő fórum, ami egyúttal egy szerkesztőséget is jelent. Felkértem négy embert, hogy napi rendszerességgel szerkesszék a felbukkanó adatokat és mellettük ismeretlen emberek gondolkodnak és vitáznak azon, hogy egy adott kép mikor és hol készülhetett.
Naponta rengeteg adat érkezik ide, és a fórumozók mindig alapos, érvekkel alátámasztott megfejtéseket adnak. Én megtippelem az évszámot, ők meg kikorrektúrázzák és felhívják a figyelmemet azokra az apróságokra, amiket nem vettem észre. Be kell vallanom, néha előfordul, hogy 10 éveket mellélövök, főleg a lakásbelsőknél. Nagyon függ egy kép tippelt kora attól, hogy az hol és milyen társadalmi közegben készült. Egy polgári otthonban ugyanabban az időben, egész más hangulatú fotó készült, mint mondjuk egy földműves családnál. A kettőt nagyon nehéz egy időben látni.
Május 1-jei felvonulás (1947)
Töménytelen mennyiségű képet kaptok, amit nyilván szelektálni kell. Mi alapján válogatjátok ki, hogy mi kerülhet fel a Fortepan-ra?
Amikor valaki beküld egy anyagot két dolog fordul elő: vannak, akik az általuk korábban már szortírozott képeket küldik el, míg mások ömlesztve adományoznak nagyon sokat, amiből mi válogatunk. Komplett tekercseket szkennelünk, de ebből sok az érdektelen és körülbelül a 10%-a marad csak meg. A szelektálás azért is fontos, mert a dolognak az erejét az adja meg, hogyan válogatod. Igyekszünk azt megőrizni, amiről úgy gondoljuk, hogy érdemes rá emlékezni és élvezhető, de az is szempont, hogy a kép ne legyen vacak minőségű.
Nagyon sok kép azért kerül be, mert valami olyanról tudósít, ami már nincs és valami olyat ad vissza a kulturális és politika történetből, amit én fontosnak láttam megőrizni. Ilyen például a Magyar Rádió stúdiója, ami ma már nemhogy ott sincs, de az egész rádiót elköltöztették.
A felajánlók inkább saját családi fotókat küldenek, vagy köztük is előfordul egy-két lelkes fotóvadász, aki serényen kutatja az elkallódott felvételeket?
Nagyon sok forrásból érkeznek képek, de főleg saját dolgokat küldenek be. Gyakran betoppannak olyan emberek is, akik találnak valamit, így kevésbé kötődnek az adott képhez. Nemrég egy srác hozott be egy albumot, amit a haverja az internetről vásárolt, használt szekrényben talált. Őt nem csigázta fel, de elküldte, mondván, minket biztos érdekelne.
Van még olyan kategória is, amikor valaki azért vesz meg az ecserin valamit, mert ránk gondolt és inkább elhozza, minthogy ott hagyja porosodni. Ezek nagyon kedves gesztusok, melyeken érezhető, hogy az emberek mennyire szívükön viselik ezt az ügyet és hozzátesznek ahhoz, hogy ez egy gyarapodó gyűjtemény legyen. Valahol ez is azon az elven működik, hogy ha kapsz valamit, akkor szívesebben adsz. Nagyon jó érzés, hogy ha találsz valamit és megosztod velünk, akkor már te is hozzátettél valamit az egészhez.
Magyar Rádió stúdiója (1952)
Párszor külföldi képeket is kiszúrhat az ember, de főleg a Magyarországon készült képeken van a hangsúly. Mennyire egyedülálló az, amit csináltok, külföldön például van hasonló oldal?
Tudni kell, hogy olyan oldal, mint a Fortepan, vagyis egy internetes, szabadon felhasználható, nagyfelbontású fotóalbum, sehol máshol nincs és én ezen mindig meglepődöm. Nagyon sok külföldi, fotók iránt érdeklődő oldal felkeresett minket azzal, hogy ezt hogy lehet megcsinálni. Mindenkinek, aki ilyen kéréssel keres meg, el szoktam mondani, hogy ahhoz hogy belevágj, először kell egy saját kis gyűjteményt. Ezt a bázisanyagot kell megmutatnod és csak ezután válhat a dolog öngerjesztővé. Ezt elég nehéz megugrani, mi is évekig trappoltunk és több száz kilométert megtettünk azért, hogy legyen 5000 fotó, amiből egy olyan kellően érdekes anyag jöhessen létre, melyre felkapja a fejét az olvasó.
Mi a helyzet a közgyűjteményekkel?
Ha beírod a keresőbe, hogy archív fotó, mi vagyunk az első találtat, anélkül hogy reklámoznánk magunkat. A közgyűjtemények tulajdonában sokkal több fénykép van, mégis mindenki a Fortepan-ról töltöget, egyszerűen azért, mert azoknak a gyűjteményeknek az ismertsége és a felhasználhatósága korlátozott. Furcsa dolog ez, hiszen ezek elvileg azért jöttek létre, hogy a köznek szóljanak, ehhez képest egy üzleti vállalkozássá fajultak, ráadásul nevetségesen alacsony bevételekért.
Kik a rendszeres képekfelhasználóitok?
Női magazinoktól elkezdve, történelmi hírfolyamokon át, nagyon sokan, így elég vegyes a felhasználók típusa. Nagyon sokszor nem írják oda hogy a kép eredetileg a Fortepan oldalán található meg, így elég nehéz ezt követni. Amiről biztosan tudok, hogy mostanában egyre több irodalmi alkotás használja fel, de előfordult már olyan is, hogy egy magyar játékfilmben Fortepan-os képet nézeget a karakter.
Fürdőruha divat (1956)
Említetted korábban a digitális forradalmat. Mennyire van létjogosultsága egy archív képeket feldolgozó oldalnak, főleg mikor a mostani fiatalság már az interneten növekedett fel? Az emberekben mindig benne lesz a nosztalgia iránti fogékonyság?
Persze, benne van ez a nosztalgikus vonal is, de van, hogy valaki egyszerűen drámára vágyik és 2. világháborús képeket meg bombázásokat szeret nézni. Az utánam jövő generációknak egyre kisebb a vizuális történelmi tudása, például már egy 80-as évekbeli képet is nagyon régmúltnak gondol.
Volt egy rendszerváltás és egy internetes forradalom, ami rendesen megváltoztatta a vizuális képet., A mi generációnk vizuális memóriája még simán be tudja fogni a 30-as éveket is, és simán ott tudom magam érezni. Én még találkoztam olyan nénikkel, akik a 20-as évek képein néznek vissza ránk, hiszen az én nagymamám is ez a karakter volt. Egy tizenévesnek ez már mese és azt, hogy ilyen emberek éltek egy teljesen más tárgyi környezetben, felfoghatatlannak tartják.
Miért álltatok le a 90-es évek elején?
Cuki a cím, mint ahogy a művésznő önjellemzése is:
„A taknyos-édes történetek izgatják a tollam.”
Messzemenő következtetéseket le is vontam… ide se’ jövök többet.