– Te, ez a fickó nem színész? – hangzik mellőlem, mire a válasz, kissé ereszkedő hangsúllyal: nem, ő a karmester. Pedig akár színész is lehetne Fischer Iván, nem biztos, hogy megsértődne érte, igazi showman a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, ami színpaddá és nézőtérré változott szombat este a Budapesti Fesztiválzenekar számára. Ötvenen éppen Fischer emelvénye mellett ülnek, középen, madzaggal elkerített páholyban, mert ők még sosem jártak komolyzenei koncerten. Legalábbis így lehetett regisztrálni, bekerülni a madzag mögé és egyenes háttal, elszánt arccal figyelni a zenészeket és a közönség lépcsőről lemaradt tagjait. Kicsit odavágyom, jó lehet a kilátás, de talán inkább mégis a fűre. Sokan pokrócoznak, fekszenek, elég vegyes összetételben, kutyával, gyerekkel, napszemüvegben. Ha már szabadtér… Ahogy elkezdődik a műsor Dvořák egyik szláv táncával, a betonon is mintha megkétszereződnénk, úgy látszik, nem csak könnyű műfajokra rajzik a tömeg. A zenekar a világ minden tájáról hoz műveket. Piazzola tavasza Buenos Airesből, Brahms magyar táncai, Betty Olivero jiddis népdala. És egyre gyűlünk. Aki eddig a Hősök terén lézengett, közelebb jön, és mobillal videóra veszi a klasszikusokat.
De hiába Fischer Iván showja, vonósokra nem bugizik a magyar
– Nyugodtan táncoljanak – biztat Fischer, mi meg kacarászunk, mert nem merünk, ez mégsem valami popzenei koncert, kérem szépen. Hiába szabad, hiába ragad magával, úgy látszik, vonósokra nem bugizik a magyar, ha komoly a zene. Sőt, rápisszegnek arra, aki beleszól, még ha a járdán ácsorgunk is, merthogy ez nem egy koncertterem. De azért benne van a levegőben, hogy nem mindenki hiszi el, hogy itt most vigyázzban kell állni. Embere válogatja, a karmester biztosan nem hagyta otthon a humorérzékét. Lehet a komolyat így is, viccesen: egy nő mellettem tört angolsággal röhögve magyarázza Bartókról bőszen bólogató külföldi ismerősének. Egy kislány tapsikolva sikoltozik az apukája nyakában Takemitzu Toru keringőjére. Egyenpólós lánykák matricákat osztogatnak, tombolának jó, és hogy az ember tudathassa, itt kezdte a Múzeumok Éjszakáját. Tapsvihar kíséri Kodályt, mondjuk, a közepén. A karmester megnyugtat, hogy valóban mindjárt vége, csak jön még egy kellemesen gyors rész, nem fog fájni. Örülünk neki, hogy tévedtünk.
