Kábulatból ámulatba – színikritika a Meanwhile in Kansas-ról

Ivanyos-Radnai: Meanwhile in Kansas; -011- Alkotócsoport / Bárka Színház, 011 Fesztivál; Rendezte: Radnai Márk

Sokan, sok mindent leírtak már a másfél évvel ezelőtti bemutató kapcsán, de nem lehet eléggé és elégszer hangsúlyozni, hogy a Meanwhile in Kansas az utóbbi évek egyik legfontosabb előadása, amit, s erről talán kevesebb szó esik, egészen addig nem volna szabad levenni a műsorról, ameddig nem látta minden egyes középiskolás korú fiatal – akár egy országos drogprevenciós kampány részeként. A Bárka Színház persze csak 18 éven felüli nézőinek ajánlja az előadást, de még mielőtt megfagyna a vér a magyartanárok ereiben: a Meanwhile in Kansas megmutatja, hogy így is hozzá lehet nyúlni az (irodalmi alap)anyaghoz, testközelből szembesít a kábítószerek mellékhatásaival és már az első alkalommal színház iránti függőséget okoz.

A Meanwhile in Kansas annyira jó adaptáció,

hogy még azok számára is érdekessé teszi Dorothy és a többiek történetét, akik világ életükben viszolyogtak a töketlen oroszlán, az idétlen madárijesztő és az ócska bádogember szerencsétlenkedésétől. Az Óz, a csodák csodája feldolgozása attól igazán hitelt érdemlő, hogy az előadás még csak nem is Baum eredeti szövegéből, hanem Kubiszyn Viktor Drognaplójából és a fiatal alkotók – vélhetően közvetett – tapasztalataiból indul ki. Előbb volt meg tehát a téma, s csak ez után találtak rá a formára, ami azért lényeges, mert az Óz, a csodák csodája általános kérdéseket felvető, szimbólumokban fogalmazó történetéből szinte bármit ki lehetne kerekíteni – elrettentésül: a The secret of Oz felkészült dokumentumfilmesei például a világ gazdasági problémáit fejtegetik a meseregény utalásain keresztül. A Meanwhile in Kansas ugyanarról az elveszettségről, félelemről, szorongásról és tehetetlenségről beszél, mint az Óz, a csodák csodája, csak éppen visszarántja a valóság talajára és sokszorosára emeli a tétet. A mesebeli lények ezúttal már nem a fantázia szülöttei, hanem igazinak tűnő, létező hallucinációk, a kábulatból pedig sokkal nehezebb észhez térni, mint felébredni egy álomból, így a -011- Alkotócsoport átirata tulajdonképpen érvényesebb, mint az alapjául szolgáló Óz, a csodák csodája.

A Meanwhile in Kansas úgy játszik az érzékszerveinkkel, ahogyan arra egyetlen tudatmódosító szer sem képes,

hiszen Cseh Renátó lepukkant lakásbelsőjének piszkosfehér falaira egyik pillanatról a másikra vetülnek rá Bordos Zsolt elképesztő, 3D hatású animációi, majd érnek véget minden átmenet nélkül, ugyanilyen hirtelenséggel. Az architekturális vetítés és a dübörgő, monoton zene a drogok idegrendszerre gyakorolt hatását érzékelteti, jó ritmusban adagolja az adrenalint, de a legfontosabb az az üresség, aminek ideiglenesen a helyébe lép és amit végérvényesen maga után hagy. A Meanwhile in Kansas látványvilága tehát nemcsak azért különleges, mert itthon először használták színpadon az ún. 3D mapping technikát, hanem azért is, mert az öncélúságot elkerülve állították az előadás szolgálatába. Amennyire kifejező a játéktér, éppen annyira találó Szlávik Júlia jelmezterve is, ami egyszerre ragadja meg és mossa össze a lecsúszott drogosok elhanyagoltságát és a mesebeli figurák jelképiségét.

S ha már jelképiség: az elvonókúrához szükséges, a vizelet, a széklet és a hányás elkülönítésére szolgáló három vödörből végül speed, marihuána és kokain borul ki az oroszlán, a madárijesztő és a bádogember lába elé. A gesztus üzenete egyértelmű, miközben a párosítás sem véletlen. Az oroszlán gyávaságáért és paranoid gondolataiért a spuri, a madárijesztő emlékezetkieséseiért és mozgáskoordinációs zavaraiért a fű, a bádogember izomgörcseiért és szívelégtelenségéért pedig a koksz a felelős.

A Meanwhile in Kansas annyira egységes előadás benyomását kelti,

mintha a -011- Alkotócsoport állandó társulatként működne, pedig az összhang sokkal inkább a közös munkának és Radnai Márk következetes rendezésének az eredménye. Dorothy-t ezúttal Dorkának hívják, aki már nem talpraesettsége, hanem kiszolgáltatottsága révén kerül az események forgatagába, nőként ugyanis egészen másfajta veszélyek leselkednek egy tévelygő fiatalra, mint férfiként. Judy Garland Dorothy-ja egyébként semmivel sem különb Bakonyi Alexa Dorkájánál, a különbséget az azóta eltelt nyolcvanöt év jelenti kettejük között. Kovács Ádám Totója nem kutya, mégis farkát csóválva lohol nemcsak Dorka, de az anyag után is: liheg, nyáladzik, ugat, vicsorít és minden megmozdulásával saját elkorcsosulását példázza.

A szakállat, kötött sapkát, csősálat és kinyúlt pulóvert viselő Király Dániel félénk, riadt tekintetet ölt magára a gyáva oroszlán megformálásához, Klem Viktornak a bádogember életre keltésekor a robotmozgás jön kapóra , Tasnádi Bence pedig hanyag, aszimmetrikus testtartásával emlékezteti a madárijesztőt a csontjait helyettesítő karók hiányára. Klem Viktor és Tasnádi Bence saját testfelépítésükre és karaktereik robusztus, illetve nádszálvékony alkatára is rájátszanak, miközben mozdulataik mégiscsak a kábítószer-függőségről árulkodnak: a bádogember üres, lelketlen testét fecskendővel olajozza be Dorka, a madárijesztő végtagjai pedig azért merevedtek le, mert be volt állva, de Dorka hozott neki valamit, amitől azután elszállt.

A Meanwhile in Kansas nem végződhet és nem is végződik happy enddel,

hiszen a Zrínyi Gál Vince alakította Óz ezúttal nemcsak szélhámos, de egy személyben orvos és díler is, amit egyrészt a gyógyszert és kábítószert egyaránt jelentő angol kifejezés (drug) is indokolttá tesz, másrészt ezzel a megoldással az előadás a gyógyszergyártók és a drogkereskedők közös érdekeltségére is rávilágít. A tündérmeséket idéző északi boszorkányt Borbély Alexandra, a nyugati boszorkány mai megfelelőjét, a végzetesen csábító Madame Heroint pedig Pálos Hanna alakítja, de egyikükre sem ezért hárul kulcsfontosságú szerep: Borbély Alexandra sokkoló jövőképet vázol arról, hogy mi történik akkor, ha majd elmúlik a varázs, Pálos Hanna pedig a drogfogyasztással foglalkozó talk show háziasszonyaként a média felelősségét kéri számon.

A beszélgetős műsor tulajdonképpen színház a színházban, hiszen a stáb hazug, szenzációhajhász módon, a meghívott vendégekre ügyet sem vetve játssza el, mintha érdekelné a téma. Tasnádi Bence egyfelől, aktualizálva a madárijesztő figuráját, ópiumfüggő értelmiségiként okoskodik a fű legalizálásáról (idevágó friss hír, hogy a budapestiek negyede engedélyezné a marihuánát), amivel ő maga egyébként csak akkor él, ha nem találja a cellux elejét, ha hideg marad a mikrózott étel közepe vagy ha szarás közben felcsap a víz, s bizony árulkodó, hogy a sort milyen könnyedén és milyen hosszan lehetne még folytatni. Másfelől a Librarius-nak adott interjúja alkalmával arról is beszélt, hogy személy szerint azért fontos számára a Meanwhile in Kansas, mert a szűk korosztályával dolgozhatott és a közös ökörködésükből születtek meg a jelenetek. Ezért bír akkora jelentőséggel, hogy teljesen hétköznapi fiatalok eszmecseréjéből bontakozik ki az előadás, mert míg a kábítószer befelé fordít és elszigetel, addig a színház közösséget teremt – a színpadon és a nézőtéren egyaránt. S ha mindez még nem volna elég, a 011 Fesztiválon tartott előadás végén, akinek a látottak után még volt bátorsága hozzá, egy-egy cukorkát is elszopogathatott.