London és Pécs között ingázik az idén negyven éves, magyar származású író. Kanadában látta meg a napvilágot, majd egyéves korától Londonban él. David Szalay Angliában eddig három könyvet publikált, melyek közül a Könyvhéten bemutatkozó, Az Ártatlanság, az első magyarul is megjelent mű. A nyugaton számos díjjal jutalmazott írót szombat délutáni pódiumbeszélgetése után és könyvdedikálása előtt kaptuk el pár kérdésre.
Ez az első, magyarul megjelent könyved. Kinek a javaslatára publikáltál Magyarországon?
Én javasoltam, elsősorban érzelmi okokból. Vannak olyan családtagjaim, akik nem beszélnek angolul, ezért csodás érzés, hogy végre ők is el tudnak olvasni valamit, amit írtam. A londoni ügynököm minden követ megmozgatva keresett egy magyar kiadót, mivel nagyon kitartóan ragaszkodtam hozzá, hogy ez a könyvem megjelenhessen magyarul. Habár Kanadában születtem, majd Londonban nőttem fel, édesapám magyar, és a személyes múltamnak része ez az ország. Emellett különleges esemény számomra, hogy a könyvemet lefordították egy olyan nyelvre, amit nem ismerek, csak nagyon keveset tudok magyarul.
Van-e magyar történelmi vonatkozása a könyvednek?
Nem, Oroszországban játszódik a történet és oroszokról szól. Ami kapcsolatot mutat Magyarországgal az néhány emlékem arról, hogy a hetvenes években gyerekként többször is idelátogattunk a családommal. A könyv hetvenes években játszódó részeinek írásakor sok ilyen magyar emléket használtam fel. Londonból Magyarországra érkezni valahogy közelebb vitt Oroszországhoz. Nagyon éles emlékek ezek, melyeket leginkább érzelmileg használtam fel az alkotói folyamat során – ugyanis inkább az atmoszféra, és az ebből fakadó érzések maradtak meg Magyarországról, nem pedig konkrétumok, specifikusan leírható emlékek.
Milyen érzésekre gondolsz?
Szerintem az írásban nagyon gyakran van valamilyen nosztalgia. Ha fikciót ír az ember, annak a nosztalgia az egyik fő mozgatórugó. Sarkítva úgy mondanám, hogy szinte mindig újraalkotjuk a múltat. A saját múltunkat. Nem tudom, hogy igaz-e, de számomra hasonló volt Magyarország a hetvenes években, mint ahogy a hetvenes évek Oroszországát elképzelem. Tehát ezeket a magyar emlékeimet felhasználva létre tudtam hozni azt a fajta nosztalgikus motort önmagamban, amitől a mű sokkal személyesebbé vált számomra.
Milyen emlékeid vannak Magyarországról?
Mindig nyáron voltunk itt, tehát emlékszem a forróságra – ami természetesen nem egy speficikusan magyar dolog – de… nem is tudom. Legfőképp illatokra. Például az autók kipufogójának szagára, ami más volt, mint Angliában. Édesebb, erősebb. Meg a cigarettaszag. Valamint Angliában, a lakóépületekben, amiket itt panelnek hívtok, sosem lehet érezni a főzés szagát a lépcsőházban – mert az angolok szinte sosem főznek – viszont a magyar lépcsőházakban folyton érződik a készülő ebéd illata. Emlékszem még a rengeteg barna bútorra és mustárszínű terítőkre is a magyar rokonaimnál.
Az emlékeken kívül mitől kerültél még közel a témához?
A könyv megírásához az inspirációt egy orosz író, Ian Lawrie könyve jelentette. Ez a mű orvosi esettanulmány egy sebesült orosz katonáról, aki a második világháborúban szerzett fejsérülést. Emiatt mentálisan és kognitívan is deformálódott, alig tudott beszélni, egy mondatot megfogalmazni, vagy bármilyen véleményt formálni az őt körülvevő világról. De tudott írni – nagyon lassan, szinte betűről betűre. Lenyűgözött, ahogy ez az ember az írás által valamiféle koherenciát szeretett volna létrehozni a saját világában. Szerintem minden írást ezt próbálja tenni – ha nem is ebben a szó szerint vett értelemben, de metaforikusan bizonyosan – ettől kezdtem el érdeklődni a téma iránt. Gondolkoztam, hogy átvigyem-e a cselekmény helyszínét Angliába, de végül úgy döntöttem, hogy eredeti helyén hagyom, a negyvenes évek Szovjetuniójában.
Hogyan írnád le a könyved hangulatát?
Elég szomorú könyv… ugyebár az idealizmus, egy idealisztikus vállalkozás bukását ismerhetjük meg benne. Ez a bukás könyve. Amellett, hogy a történelmi beállítás nagyon fontos, egy regény és / vagy fikció során a karakterekre kell koncentrálni – ezért individuális személyeken, élményeken keresztül láttatom az ideológiát és az eseményeket.
Milyen fogadtatásra számítasz Magyarországon?
Valószínű, hogy a magyar olvasók több hasonló dolgot tapasztalhattak, ezért számukra talán könnyebb a könyv szereplőivel és helyzetével való azonosulás. A magyarok esetében – az angolokkal ellentétben – inkább beszélhetünk egyfajta elsőkézből való emlékezésről.
Mennyi ideig írtad ezt a regényt?
Évekig, megszakításokkal. Habár ez volt a második, Angliában megjelent könyvem, már az első regényem előtt elkezdtem írni. Majd egy pár évre félretettem, megírtam a másikat könyvet, aztán befejeztem ezt.
Miért tetted félre?
Normál esetben nem írok történelmi regényeket. Izgalmas és lenyűgöző feladat volt a történelem eme szegmensének újraalkotása, de alapesetben nem ez az, ami érdekel. Így mikor már egy ideje dolgoztam rajta, elkezdtem kérdezgetni magamtól, hogy miért is csinálom ezt, miért írom ezt – a történelmi regény koncepciója ekkor kissé távol került tőlem, ezért letettem. Ekkor írtam egy könyvet, ami a mai Londonban játszódik, majd visszatértem ehhez és befejeztem. Az eltelt évek során megbékéltem Az Ártatlansággal, habár még mindig sok kérdést vet fel bennem egy történelmi regény írása.
Szerinted fontos erről az éráról és a múlt kegyetlenségeiről beszélni?
Nem ez volt az elsődleges célom. Rengeteg könyv írt már erről a korról, mint egyfajta horrorkiállításról. Én kifejezetten nem ezt akartam tenni, úgy éreztem, hogy klisé lenne ebből az irányból megközelíteni a témát. Nem azt mondom, hogy nem fontos erről beszélni, a gulagok borzalmáról és a rémes eseményekről, amelyek ekkor valóban megtörténtek, de felteszem a kérdést, vajon én mit adhatnék ehhez hozzá? Semmit. Ezért az volt a célom, hogy valamilyen olyan dologról írjak, amiről érdemes írni. Néhány valós, történelmi karakter, akikről a kutatómunkám alatt olvastam, igazán hittek a kommunizmus ideájában. Nagyon tragikus figuráknak találtam őket. Lenyűgöztek ezek a karakterek és a könyv ezekre a szereplőkre koncentrál. Az összes érzelmi reakciójukat teljesen meghatározta az ország ideológiája – például bűnösnek érzik magukat, mert nem jó tagjai a kommunista rezsimnek. A környezetük formálta őket, ami nagyon univerzális gondolat, nem csak a Szovjetúnióra vonatkozik. Mindannyiunkat alakítanak a körülöttünk lévő ideológiák, mindig annak a kultúrának a végtermékei vagyunk, amelyben felnövünk. Értékrendünket is innen kapjuk. Így a könyvnek ez a fajta univerzális kvalitása gondolkoztatott el, és végül emiatt is fejeztem be a könyvet.
Szeretsz itt lenni?
Nagyon sok időt töltök Magyarországon, mondhatni félig-meddig már Pécsen élek. Mindig is azt éreztem, hogy Anglia az otthonom – ott nőttem fel, onnan jövök, angol vagyok. Gyakran járok Londonba is – nagyon szeretem Londont, izgalmas város, de egyre kevésbé vágyom már ott élni, sokkal inkább szeretnék kisebb városban letelepedni a két gyermekemmel.
Bekukkanthatunk a dolgozószobádba? Mondanál pár szót a jövőbeli terveidről?
A London and the South East, a Spring és Az Ártatlanság után jelenleg a negyedik könyvemen dolgozom. Reményeim szerint a következő évben már el is készül. Ez a könyv nyolc különböző történetből áll, amelyek mind csatlakoznak valahogy egymáshoz. Mai korban játszódó és nagyon nemzetközi történet, sok európai utazással – szerepel benne néhány magyar karakter is. Ha rajtam múlna, akkor ezt a könyvemet is lefordíttatnám magyarra, de ezt majd a kiadó dönti el, amennyiben Az Ártatlanok tetszik a magyar közönségnek.
