Felpumpált tejcsárdák, zsír fenékből szájba, megkunkorított vaginák, variálható testrészek. Sokak fejében negatív sztereotípiák lebegnek a plasztikai műtéteket illetően. Seregnyi érintettnek valóban nagy lelki löketet és megújulást ad egy sebészi kés által manipulált új testrész, legyen az egy születés óta ferde orr vagy egy baleset következtében megcsúnyult arc. Rengetegen átesnek azonban a ló túlsó oldalára és valóságos plasztikafüggőség alakult ki náluk, hadat üzenve ezzel minden természetes vonásnak. A sebészkésnek ma már semmi nem szabhat gátat: régi arcunk leradírozása után gyerekjáték egy tetszőlegesen választott fizimiska megteremtése, de van lehetőségünk fülhegyesítésre, herevasalásra , de még szűzhártyánk visszavarrására is, a playboymellek elérése pedig napjaink rutinműtétjének számít.
Ji Yeo koreai fényképész legújabb, Beauty Recovery Room című fotósorozatában, olyan nőket mutat be, akik közvetlenül a plasztikai műtétek után vagy annak egy fázisában vannak. A becslések szerint Dél-Korea a világ éllovasa a kozmetikai műtététek számát illetően: egy 2009-es felmérés azt mutatta, hogy a 19-49 éves nők között, minden 5-nek minimum egy plasztikai beavatkozása volt egy éven belül. A művésznő célja, hogy fotóival felhívja a világ figyelmét arra, hogy a koreai társadalom mekkora nyomást gyakorol a nőkre, hogy azok minél jobban alkalmazkodjanak és hasonlítsanak a nyugati trendekhez és azok nőideáljaihoz.
Megdöbbentett, hogy mennyire más okból döntenek a szépészeti műtétek mellett a koreai, illetve az amerikai nők. Míg az USA-ban az asszonyok inkább testük megváltoztatására törekszenek – ezek közül is a mellnagyobbítás a legnépszerűbb – addig Koreában a legtöbb nő az arcvonásait másítaná meg: legyen a szemük nagyobb és szélesebb, minimalizálják az arccsontok és az állkapocs vonalát, hosszabb és keskenyebb orr után ácsingóznak. Míg az USA-ban a szexiséget hangsúlyozzák, Koreában a legfőbb csáberőnek a gyermekes nőiesség és az ártatlan külső számít. A tények sokkolóak: helyszíntől és testalkattól függetlenül, nők milliói hajlandóak több ezer dollár költeni és elviselni az extrém vágásokat, horzsolásokat és sebeket, csak azért, hogy szebbek legyenek.
A fotográfusnak kamaszként két álma volt: hogy felvegyék egy sikeres egyetemre, valamint hogy az egész testét átalakíttassa: tetőtől talpig át akarta magát szabatni. Az USA-ban és Koreában töltött sikeres egyetemi évek után nekiállt megvalósítani a másodikat is, de végül valami belső hang mégis visszatartotta attól, amire korábban mindig is vágyott. A plasztikázás elmaradt.
A műtétek helyett, olyan nőkkel kezdte felvenni a kapcsolatot, akik plasztikai műtétek előtt állnak és páran belementek abba, hogy a fotográfus megörökítse a lábadozás pillanatait. A fotók különleges hatást érnek el és a lehető legsebezhetőbbnek mutatja a nőket, bekötözve, sebhelyekkel, hegekkel és vágásokkal borítva. A felvételek éppen azt a folyamatot mutatják, melyek ritkán láthatóak és azt sugallják, hogy ezek a nők tulajdonképpen egy sebészeti kreálmányok.
Ji Yeo azt mondja, a képek megítélése az adott országokban más és más volt. Az európai és az amerikai közönség sokkal jobban meg volt lepve, mint a koreaiak, akik a meghökkenés helyett, egyből azt kezdték el találgatni, a képen látható hölgyeknek vajon milyen jellegű műtétjük volt.
A megdöbbentő, hogy maga a művész sem tántorodott el százszázalékosan kamaszkori álmától, vagyis, hogy egyszer plasztikázásra adja fejét, de az a bizonyos másik énje még mindig tiltakozik ez ellen:
Amikor rászánnám magam, egy belső hang rám szól: ne tedd, te így vagy szép, ahogy vagy! Hogy boldog vagyok-e így? Azt hiszem, már hozzászoktam.
