Huszti János konceptuális festőművész fityiszt mutatva a galériáknak és a velük járó, gyakran csicsás megnyitóknak, a belváros utcáin helyezte el műveit és tette azokat mindenki számára elérhetővé.
Nemrég Somogyi-Rohonczy Zsófi művészettörténésszel karöltve, egy sétán tartottak tárlatot az utca emberének, ráadásul a zseniális alkotásokat bárki magáévá tehette és hazavihette. A művésszel napfényes műtermében beszélgettem, ahol nem pusztán mesélt, hanem gyakran prezentálta is azokat a technikákat, melyekkel rendszeresen dolgozik.
Hogyan pattant ki a fejedből, hogy neked a városi tér, a budapesti utca lesz a kiállítótered?
Lehet kiállításokat rendezni, képeket feltenni a falra, csak az kicsit uncsi már, hogy valaki hegedül a háttérben, pár alkotás között. Ha nem vagy elég aktuális és eladható, akkor nem megy a galériának, így neked sem. Ezt akartam pótolni olyan rendhagyó módon, hogy kivonulok az utcára. Sokkal frissebb anyag volt kint, mint bent a kiállító teremben, ami közrejátszhatott abban is, hogy a benti kiállításra kevesebben voltak kíváncsiak. Az ilyen alkotásokkal sok galériában nem tudnak mit kezdeni, mert nem elég jó, nem elég friss, nem illik bele a trendbe, az utcán viszont mindig mutatós.
A kirakott műveket nem pusztán megnézni lehetett, de azokat bárki elvihette. Tudsz valamit a képek sorsáról?
Csak annyit, hogy a legtöbbet fiatalok vitték el és egyre több helyről hallottuk, hogy nálunk is van egy-egy alkotás. Remélhetőleg a folyamat beindulóban van, hiszen ennek az egésznek az a hátsó szándéka, hogy később ezeket az embereket becsalogassam magamhoz. Ez tulajdonképpen egy pr tevékenység, egy felkiáltójel hogy én is itt vagyok.
Általánosságban hogy fogadta a közönség az utcai kiállítást?
Először az emberek nem bírtak mit kezdeni a szabadtérrel, azzal, hogy falakhoz, járdákhoz voltak támasztva a képek, valamint a címkék is csak megzavarták őket. Egy ideig nem tudták, hogy akkor most ez mit is jelent, de aztán rájöttek, hogy a művek elvihetők, ezért van az egész. Ez egy gyors, egy 1-2 órás dolog volt: kiraktuk őket, volt egy megnyitó és estére minden eltűnt.
Más gerilla kiállításod is volt korábban?
Általában illegálisan raktam ki a képeket a városban, de az nem volt szervezett, önálló akciók voltak. Sokszor előfordult, hogy dolgoztam, láttam hogy a végeredmény nem annyira sikerült, bepakoltam az autóba és kiraktam az utcára. Főleg napközben csinálok ilyeneket, mert akkor kevésbé figyelnek, azt hiszik hogy pakolok valamit, amit majd tovább viszek. Ehelyett ott hagyod és továbbállsz. Egyébként Zsófi sétáján is ez volt: hihetetlenül mocskos volt az utca és a járőrök rám szóltak, hogy a képeket ott ne hagyjam. Egész jó, fotórealisztikus képek voltak és megnyugtattam őket, hogy a fényképezkedés kedvéért vannak itt, majd elviszem. Persze, nem vittem.
Szereteted újraértelmezni a dolgokat, kizökkenteni azokat megszokott szerepükből, úgy tűnik, hogy állandóan valamin jár az agyad. A mindennapjaidra is jellemző ez az általános kattogás, vagy csak amikor alkotsz?
Abszolút, mindig ötletelek. Tele vagyok füzetekkel, amelyekbe mindig jegyzetelek: van egy a műteremben, otthon a nappaliban, fent, ahol alszom és van még egy a biztonság kedvéért. Nagyon sok tervem van, de régebben ezeket állandóan elfelejtettem, ezért úgy döntöttem, inkább leírom és rákaptam a füzetekre. Ezekben vannak koncepciók, versek, vázlatok, valami mindig eszembe jut.
Nem csak a dolgokat értelmezed újra és adsz nekik egy új többletjelentést, de magával a technikával is szeretsz kísérletezgetni.
Igen, én nagy kísérletező vagyok. Itt van például az airbrush festékszóró pisztoly, ami alapból úgy működik, hogy megtöltöd festékkel és úgy kezded el fújni. Egy idő után meguntam, hogy kikevergessem a megfelelő arányú festéket és pepecseljek a tégelyekkel. Azt kezdtem el csinálni, hogy magán a megfestendő felületre helyezem el a festéket és a töltetlen szóróval fújtam és irányítottam ezzel az anyagot. Így hihetetlenül érdekes részeket és lefolyásokat kapok, pusztán azzal, hogy a levegőt használom. A festőtársam először azt hitte, valami spéci ecset, de nem lehet az, hiszen nincsenek is ecsetnyomok. Olyanok, mint valami molekulák. Itt is az a lényeg, hogy nem úgy használom az anyagot és a technikát, ahogy az egyébként elő van írva. A levegővel is simán lehet festeni és olyan szép, hogy nincs semmi az anyag és az eszköz között, csak a levegő.
Van egy másik érdekes dolog. Csináltam egy egész sorozatból álló kollázst, egy olyan technikával, amit korábban még nem nagyon láttam használni. Rájöttem, hogy például a Der Spiegel magazin úgy van nyomva, hogyha arra rárakok egy szélesebb celluxot és azon keresztül körberajzolom az adott figurát, akkor azt vissza tudom húzni és bele tudom rakni egy másik képbe. Amikor ezzel elkezdtem kísérletezgetni, egy ismerősöm közölte, hogy pont akkor kapott valaki fizikai Nobel díjat azért, mert a szénatomokat szinte ezzel az eljárással választották szét, ugyanezen a módszeren alapszik. A lényege, hogy egy tűhegyes tárggyal körberajzolom a leragasztott kép azon részét, amit majd le szeretnék vonni. A sikeressége függ attól, hogy a ragasztó minőségétől, illetve az újság milyen nyomtatási eljárással készült. Sajnos, elég kevés magazinnal lehet megcsinálni ezt a technikát.
Mi az a vödör graffiti?
A Filatorigát az egyetlen hely, ahol legálisan fújhatnak a graffitisek. Egy idő után törvényszerűen egyre több réteg lesz, egymáséra fújnak és a vakolat elkezd mállani és lehullani. Kimentem oda és összegyűjtöttem ezeket a darabokat, majd beleraktam egy vödörbe és ráírtam, hogy „ Egy vödör graffiti”. Ebben az a jó, hogy ilyen nincs, hiszen a graffitit nem lehet vödrökben mérni, az egy falra felfújt alkotás, de ugyanakkor mégis van, hiszen megcsináltam. Ezek a darabok néha hihetetlen vastag felületűek, szinte lapozgatni lehet, mint egy könyvet. Olyan, mint egy régészeti lelet, minden festmény története benne van, valamikor 10 réteg festék rajta van, amit szét lehet bontani. Az is tervben van, hogy mivel eléggé mállik, konzerválom valahogy és csinálok belőle egy új képet, mozaik szerűen. Egyenlőre tetszik így, jó, hogy egy elvont fogalmat kreáltam belőle. A graffiti a falon van, ilyen formában nem szokott előfordulni,. Nagyon sokan nem is értették, mit csinálok, amikor faldarabokat szedegettem össze, számomra pedig az volt a furcsa, hogy nem vették észre, az ebben rejlő lehetőségeket.
Ha egységesen nézzük a munkásságod, elég vegyes, nagyon sok technikával dolgozol és teljesen más típusú alkotásokat készítesz. Létezik olyan, hogy „husztijánosos”?
Nem tudom, szerintem én ezt nem tudom így megmondani. Lehet más azt mondja, hogy ez egységes, de én is elég vegyesnek látom. Most épp absztrakt festékszórós dolgokkal kísérletezgetem, viszont ott vannak azok a portrék, amik egy komplett Ávós ügynöksorozatot tesznek ki. Külön projektek vannak, ami lehet hogy valahol összeér, de én ezt személyesen nem látom.
Azért azt elmondhatjuk, hogy vannak korszakaid. Amikor belevágsz egy teljesen más dologba, mi inspirál? Hogy jutsz el oda, hogy egy komor besúgó sorozatból színes, grafftikre hajazó festményeket kezd el festeni?
