Íróként a lényemet árulom – Grecsó Krisztián interjú

Grecsó Krisztiánnal legújabb regénye, a Megyek utánad apropóján a békéscsabai metróépítésről, az írói szerepek megváltozásáról, a Rapülőkről, a kritikai fogadtatás gyávaságáról és a legfrissebb olvasmányélményeiről beszélgettünk, s közben az is kiderült, hogy mi köze Cserna-Szabó András apukájának Grecsó Krisztián születéséhez, és miért izzad vért a szerző a Megyek utánad közönségtalálkozóin. A Megyek utánad kritikája itt olvasható.

Elárulod, melyik az a Körös-parti város, ahová Daru tanítóképzőre jár?

Ez azért érdekes, mert Békéscsabán elvileg nincsen Körös, hanem egy élővízcsatorna nevű dolog van, amit a helyiek Körösnek hívnak, mert az élővízcsatorna egy számukra is értelmezhetetlen név, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Mű dolog, nekem viszont kedvesebb, mintha igazi lenne, mert több fontos történet is kapcsolódik hozzá. Az egyik az, hogy a helyi lakosok ásták ki: be volt osztva, hogy melyik családnak hány métert kellett ásnia. Azért a sajátjuk, mert ezt valóban ők hozták létre, tehát abbéli fájdalmukban, hogy még csak egy patakocska sem folyik át a városon, fogták magukat és megcsinálták. Ezen kívül még egy kedves anekdota kapcsolódik a csatornához, ugyanis amikor a budapesti földalatti elkészült, akkor a békéscsabaiak elhatározták, hogy ilyen nekik is kell, és arra gondoltak, hogy ugyanúgy be lehetne osztani, mint az élővízcsatorna kiásását. Ez végül nem jött össze, pedig az lenne csak a világraszóló szenzáció, ha megépült volna a földalatti Békéscsabán.

Nekem, szentesiként, szinte provokációval ér fel, ahogy az önéletrajzi olvasás lehetőségét felkínálod, miközben azok, akik nem a Viharsarokban nőttek fel, talán nem érzékelik ennyire az életrajzi és a fiktív vonások közötti különbséget.

Nálam a helyszínek szempontjából ez mindig is így volt. Mikor megjelent a Tánciskola, akkor volt egy nagyon kedves fogadtatása: egy blogger kiemelt belőle bekezdéseket, és lefotózta a hozzájuk tartozó helyszíneket, hogy most éppen milyenek. Voltam a békéscsabai Rózsa gimiben, és a fiatalok járnak azóta a Pedróba sörözni, mert olvastak róla a regényben. Abban teljesen igazad van, hogy ez az életrajzi olvasatot erősíti, de ezek szerintem marha jó dolgok. Egyébként nyilván én is Szentesen születtem, mert ott volt a kórház és nem Szegváron. Mondtam is egyszer anyukámnak, hogy én el fogom terjeszteni azt a legendát, hogy nekem a Cserna édesapja volt a szülészorvosom, mire azt válaszolta, hogy szerinte ne terjesszem el, mert az én orvosomat Szabó Andrásnak hívták – vagyis kiderült, hogy tényleg Cserna-Szabó András apukája segített a világra jönnöm. Nyilván akkoriban azért erre elég nagy esély volt, tehát nincs ebben semmi misztikum, de azért vicces.

Ezzel tulajdonképpen egyfajta önmitológiát teremtesz?

Nekem végtelenül fontosak ezek a helyek, mert szeretem belakni és megírni őket. Egyszer a Szilasi-Darvasi páros egyike azt mondta, hogy a Viharsarok azért ad ennyi írót, mert különben egy olyan elfeledett és lehetetlen vidékről van szó, hogy csak azon részei léteznek, amit megírtak. Egyszerűen a túléléshez, ahhoz, hogy elviseld azt a világot, kell valamiféle fantázia, és ezért íródik meg Szeged, Szentes vagy éppen Békéscsaba ennyiszer.

De ebbe személyesen te magad is beleíródsz.

Alapvetően kétféle taktika létezik. Van, amikor az író elemeli magától a történetét, és csak a benyomások, az érzések, a szorngások szintjén jelenik meg a tapasztalata. És van, amikor elkezd egyfajta alteregón keresztül egy alanyi világot építeni. Mindez azért érdekes, mert az olvasó szempontjából elenyésző a különbség a kétféle hozzáállás között, és akármit csinálunk, mindenféleképpen belelátja az írót az elbeszélőbe. Én sokkal többet és merészebben és kockázatosabban játszom azzal, hogy az elbeszélő én vagyok, de a Megyek utánad szerelmei nem az én szerelmeim, hanem a saját tapasztalataim, olvasmányélményeim utólagos összegyúrása. Természetesen vannak olyan támpontok benne, melyek alapján valakit esetleg azonosítani lehet benne, de ebben az a szép, hogy nem azért keresett fel egy lány, akivel évekig kötődtünk egymáshoz, mert magára ismert, hanem azért, mert tökéletesen látja, hogy ez fikció. Ami azért zavarja, mert ha felismerni véli majd őt a környezete, akkor azt fogják gondolni, hogy ez a valóság.

Fotó: Fákó Árpád

Legalább a regénybeli karakter nevét elárulod?

Nem szeretném. Ha én vásárra viszem a bőröm, az az én dolgom, én mindenféleképpen kiszolgáltatom magam, akkor is ha fiktív történetről van szó. Mint ahogyan egy színész is kiadja azt a pillantást, amit akkor tanult meg és akkor érzett, amikor az első szerelmére ránézett. Azt a pillantást árulja. És utólag már erőből is tud majd úgy pillantani, ha akar. Ezek a munkák éppen ezért végtelenül kockázatosak, és el is használódnak benne az emberek, ha nem is úgy, mintha fizikai munkát végeznének, de elhasználódnak, és én is látom magamon, hogy egyre fáradékonyabb, egyre érzékenyebb, egyre törődöttebb és egyre sérülékenyebb vagyok. Az viszont nagyon fontos, hogy a környezetem nem része ennek a játszmának – kivéve a páromat, aki ha akarná se tudná kikerülni, hiszen ebben a világban él.

Daru én vagyok, ismeri be a narrátor, de mi köze van egymáshoz Darunak és Grecsó Krisztiánnak?

Teljesen elkülönül a kettő, tehát nem írom át magam jobb fejjé, mint amilyen én voltam. Ez a kockázat inkább a Mellettem elférsz családi történeteinél volt meg, és ezek valóban át is íródtak, de a Megyek utánad helyzetei ehhez túlságosan személyesek és intimek – a szorongásaimat és a kudarcaimat nem tudtam és nem is akartam felülírni egy jópofa történettel. Egyébként számítottam rá, hogy életrajzi regényként fogják olvasni, arra viszont nem, hogy ennyire nehezen tudom majd narrálni a regényt az író-olvasó találkozókon. Márpedig nem könnyű úgy beszélni a regényről, hogy egy az egyben engem azonosítanak a főszereplővel. Most voltam Kiskunhalason, és úgy kellett volna bemutatnom a könyvet, mintha egyértelműen én volnék Daru. Hisz tulajdonképpen megírtam a szerelmeimet, tehát akkor tessék a szerelmeimről beszélni. Hát nem. Erre nem voltam felkészülve, ez egy kifejezett nagy küzdelem, és vért izzadok vele.

„De talán, és ezt csak most értettem meg, akkor nem is én voltam Daru. Inkább a későbbi énem, legalább tizenöt évvel öregebb férfi, az a valaki, aki majd akkor kereszteli el valami hülye névre a mostani daruságát.” Ezen a kettős szűrőn keresztül látod az egykori önmagadat is, a fiút, akit az emlékeid hoztak létre és a fiút, aki valóban voltál?

Valami olyasmit értek ezalatt, hogy a belátás pillanatában azt is belátod, hogy erre a belátásra még éretlen vagy. Ez egyébként egy füvezős történet, és nyilván én is találkoztam ilyen szerekkel egyetemistaként. A legfontosabb és legszorongatóbb élményem mindig az volt, hogy azért idegen a kelet-európai kultúrától a fű, és azért elfogadottabb az alkohol, mert míg utóbbi szociálissá tesz, addig előbbi befelé fordít, illetve azért, mert olyan belátásokat és következtetéseket enged levonni, amik túlságosan megterhelik a lelket. Innen ered ez a kettősség, mert állandóan azt éreztem, nekem ehhez még érnem kellett volna. Egyszer láttam egy beszélgetést Petrivel, akinek még az utolsó hónapjaiban is kristálytiszta volt az esze, és olyan dolgokat mondott, hogy megélezed otthon a harakiri-kést. Előtte még fel voltam háborodva, hogy a beszélgetés csak 18 éven felülieknek szól, de az az igazság, hogy úgy beszélt a lét végességéről, hogy arra egy kamasz léleknek nincsen szüksége. A fenti idézet tulajdonképpen ennek a belátása.

Ha már ilyen magaslatokban járunk, segíthetnél kibogozni az egyik mondatodat. „Az akartam lenni, ami csak akkor vagyok, amikor majd az akarok lenni, ami akkor voltam.” – írod, és nekem azon nyomban a Rapülők-sláger ugrik be: az akarok lenni, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, aki most vagyok. Mégis, te mintha egészen másról beszélnél. Miről is?

Ami a Rapülők-slágert illeti, Geszti ezt a sort az Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni. című, akkoriban közismert könyvből emelte át. Ez a graffitigyűjtemény nagyon nagy sláger volt a 90-es években Magyarországon, és azt állította az itthon akkor még teljesen ismeretlen grafitiről, hogy a művelői ilyen szellemes dolgokat írnak ki a falra. Ami pedig az én változatomat illeti, ez megint egy – ahogyan te fogalmaztál – kettős szűrős helyzetet akar valahogyan leírni, tehát egy távolabbi én és egy korábbi én számonkéréseit próbálja ütköztetni, amivel a múltba révedést, a korábbi énnel való szembesítést szerettem volna kifejezni.

Fotó: Fákó Árpád

Érzésem szerint a regény a terápia és a nosztalgia határán egyensúlyozik. Amikor Daru egészen közel férkőzik hozzád (avagy te a mostani daruságodhoz), akkor mintha sebek szakadnának fel, amikor távolabb lépsz tőle (avagy a mostani daruságodtól), akkor mintha az írás is rutinná válna. Mit gondolsz erről? Egyáltalán szándékos ez a fajta kettősség?

Ez egyébként egy fontos megfigyelés, de induljunk ki a Nyelv és lélek egyik esszéjéből. Azt írja Kosztolányi, hogy azért hazug minden író, mert arról az élményről lehet igazán jól írni, ami már kihűlt. Sokkal játékosabban tudsz bánni egy olyan figurával, akitől már eltávolodtál, amikor azonban még személyesen kötődsz az írásod tárgyához, akkor az írás valóban úgy kezd működni, mintha terápia lenne. Az írás ekkor már nem játék, hanem drámapedagógia, mindenesetre a kettő aránya arról árulkodik, hogy mennyire vagy fegyelmezett és alázatos az anyaggal szemben.

Zsúfolásig telt a Katona József Színház a Megyek utánad kötetbemutatóján. Édes teher vagy inkább kötelesség a szereplés számodra?

Ez egy érdekes helyzet volt, mert a segítőm, akit zenész körökben turnémenedzsernek hívnak, vetette fel, hogy miért nem csinálunk egy a Mellettem elférsz színházi estjeihez hasonló kötetbemutatót. Azzal azonban nem számoltam, pedig Dés Laci barátom még szólt is, hogy a Mellettem elférsz a turné idején már egy széles körben ismert regény volt, míg a Megyek utánad két nappal a bemutató előtt került a boltokba, tehát tökéletesen ismeretlen volt az olvasók számára. Az, hogy annyian kíváncsiak voltak a zenés irodalmi estünkre, hogy megtöltötték a Katona nagytermét, az egy hatalmas dolog, de annyi munkánk volt benne a párommal, hogy nagyjából 3-4 nap múlva tudtam örülni neki először. Azóta viszont annyi pozitív visszajelzést kaptam az olvasóközönségtől, hogy mégiscsak úgy érzem, megérte.

Civil rendezvényeken, író-olvasó találkozókon bukkansz fel, tele a nyilatkozataiddal az internet, legközelebb pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon lehet találkozni veled, amihez reklámfilmet is forgattatok. Ez még arculatépítés vagy már kultúrcelebség? Egyáltalán meg kell-e húzni a határt a kettő között?

Érzékelem, hogy sokakban van most határozott ellenállás ezzel kapcsolatban, és különösen igaz ez a magas kultúra képviselőire, de őszintén szólva meglep. Azt hallom például, hogy a magyartanároknak szervezett, PIM-ben tartott beszélgetés nem az Isten hozottról, hanem az írószerepkör megsértéséről szólt, ami már csak azért is érdekes, mert azt a regényt én még békéscsabai könyvtárosként írtam. Azt szeretném megkérdezni a fanyalgóktól, hogy amikor az irodalom és az írók szerepvesztéséről volt szó a 90-es években, és mi csak siránkoztunk, hogy csinálni kellene valamit, miközben a kortárs művészeti ágak úgy elmentek mellettünk, mintha ott se lettünk volna, akkor hogyan lehet az probléma, hogy megpróbálok nyugati modelleket alkalmazni. Sőt, nem is csak nyugatiakat, hiszen ezeket a módszereket már a nyugatosok is használták. Már 1926-ban azt írja Móricz a naplójában, hogy színházivá kell tenni az irodalmat, különben a kötetbemutatók eladhatatlanok. Éppen ezért felolvasó körutat szervez a felvidéken, és kétfelvonásos színházi esteket tart Simonyi Máriával, méghozzá úgy, hogy Sopronban kétezer jegy kel el. Nem viccelek: a Kispál és a Borzra kelt el Sopronban kétezer jegy. Bárány Tibor fogalmazta meg egyébként a Szépírok Társasága irodalmi sikerről szóló beszélgetésén, hogy milyen szakma az, amelyik önmaga ellensége, és ahol a sikerre való törekvés az szégyen. Ha valaki a munkának erre a részére alkalmatlan, mert nem szeret szerepelni, és úgy gondolja, hogy a végső korrektúra leadásával vége is a melónak, azt én tiszteletben tartom, de ilyenkor a kiadó marketingcsapatának ki kell találni valami mást. Jelen pillanatban ugyanis az van, hogy biztosra itt senki nem mehet. Olyan színdarabok és olyan rendezők buknak meg ma Magyarországon, amire az életedet tennéd. Nincs olyan, hogy tuti. Meg kell írni rendesen, és dolgozni kell érte, hogy eljusson az olvasóhoz. Én úgy érzem, hogy amit csak tudtam, azt beletettem, és nem akarom eldugni.

A tehetségeden és a szorgalmadon kívül tehát ennek köszönhető a sikered? Ez különbözteti meg Grecsó Krisztiánt nemzedékének hasonlóan tehetséges és szorgalmas íróitól?

Nagyon sokan meg tudták ezt csinálni rajtam kívül. Sorolhatnám a neveket Tóth Krisztinától Erdős Virágig, Háy Jánostól Závada Pálig, akik nagyon népszerűek. Ha az olvasóknak mindenféleképpen kell a személyes találkozás, akkor én sem fogok mentegetőzni emiatt.

Bátran érintesz olyan témákat is a regényben, melyek bár a hétköznapi élet részei, inkább a lektűrre jellemzőek. Jól gondolom, hogy ennek ellenére azért zavar, ha a szórakoztató irodalmak közé sorolják a könyveidet?

Az nagyon érdekes és felkavaró volt a Mellettem elférsz fogadtatásában, hogy a regény nagyjából háromnegyed évig bujkált, és addig a kritikában elő sem került, hogy ez egy szórakoztató könyv lenne. Viszont abban a pillanatban, amikor a regény szélesebb olvasóközönséghez is eljutott, elkezdték lektűrözni. Ez sima gyávaság.

Mi volt a legmeghatározóbb könyvélményed az elmúlt egy évben, illetve a könyvhétre megjelenő kötetek közül melyiket várod a leginkább?

Bevallom, hogy a legjobban A Pál utcai fiúk kavart föl. Elolvastam újra, és többször is gombóc volt a torkomban. Tényleg egy csoda felnőttként olvasni, de az is egy csoda, hogy mennyivel mívesebben van megírva az első fele, mint a második. Ha kortársat kellene mondanom, akkor mindenféleképpen Szilasi László A harmadik hídját említeném, amiben egyébként benne van még egy regénynek a lehetősége, és remélem, hogy azt is megírja. A könyvheti újdonságok közül pedig Rakovszky Zsuzsa új regényére, a Szilánkokra vagyok a leginkább kíváncsi.