+ Film

A százéves ember imádja a dinamitot – filmkritika

százéves ember

Férfiasan bevallom, hogy néha úgy vihogtam percekig a moziban, mint amikor először láttam Repülő Cirkuszt.

A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című svéd vígjáték Jonas Jonasson első regénye alapján készült, amely az elmúlt évek legnagyobb könyvsikere volt Svédországban. Jonasson könyvei magyarul is olvashatóak és Felix Herngren első rendezésében a százéves ember immáron a magyar mozikat is bevette.

A százéves ember valóban száz éves, imád dinamitot robbantani, a neve pedig Allan Karlsson. A film elején megszökik az idősek otthonából és nemsokára már nemcsak a rendőrség, hanem egy bosszúra éhes motoros banda is keresni kezdi a szorult helyzetekből mindig megmenekülő öregembert. A legtöbbször olvasható párhuzam a filmmel kapcsolatban a Forrest Gump és tényleg nehéz úgy végignézni a filmet, hogy az embernek ne jusson eszébe időnként az amerikai rokon. Még annak ellenére is, hogy Forrest Gump állandóan futkorászik, Allan pedig totyogni is bajosan tud már. A legfőbb hasonlóság kettejük között, hogy mindketten meglehetősen együgyűek, de Allannál nem annyira egyszerű a helyzet: kicsit az az érzésünk, mintha ő védekezésből kapcsolt volna kicsit lassabb sebességre az idők során.

A történetvezetés is tartalmaz hasonló elemeket – felváltva ismerjük meg Allan kalandokban gazdag élettörténetét és jelenkori, krimibe illő menekülését egy pénzzel teli bőrönddel. Az Allan (alakítója Robert Gustafsson) életét végigkísérő narratívában a híres emberek és a történelemformáló események folyamatos felbukkanása miatt sokszor van deja vu-érzésünk, azonban a krimi-szál sokkal jellegzetesebben viseli magán a skandináv jegyeket és innentől kezdve el is szakadhatunk a Forrest Gumphoz való hasonlítgatástól.

1

A film humora egyben legnagyobb erénye is. A remek tempó mellett a poénok elképesztően széles skálája a lenyűgöző: vérfagyasztótól a bugyutáig akad itt minden. Mindehhez pedig hozzájön még a sajátos skandináv látásmód, ami időnként olyan pillanatokat eredményez, hogy férfiasan bevallom, hogy néha úgy vihogtam percekig a moziban, mint amikor először láttam Repülő Cirkuszt. És ezért képtelen vagyok haragudni a filmre, hiába néhol tényleg öncélúak az abszurd fordulatok és nem felejtettem el a (motorok nélküli) motoros gengszterek egydimenziós ábrázolását, az egysíkú zenét meg a kissé bénácska lezárást sem.

Utóbbiak más filmek esetén simán végzetes hiba, itt viszont nem zavar bele igazán az összképbe. Abban bizonyos vagyok, hogy a részben Budapesten forgatott film nem mindenkinél és nem minden hangulatban tud működni, de aki nem idegenkedik sem az abszurd humortól, sem az északi filmektől, sem a gyorsan hulló szereplőktől, annak érdemes tennie egy próbát a százéves emberrel az uborkaszezon elején.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top