+ Próza

Szeretetkoldus – próza

szeretetkoldus

Akit egyszer megszültek, az ebből sosem nő ki, legfeljebb minden másra gondol, igyekszik elfelejteni, hogy valaha anyatejet ivott és az emlőkből nem pörköltet kapott uborkasalátával.

Fenn kell tartanom a látszatot: félelmetesnek kell tűnnöm.
Gondolja csak azt, ha megcsal, álmában képes lennék kibelezni, persze, ezek csak a nárcisztikus álomképeim az erőmről, mert valójában pontosan tudja, hogy már attól is mellkasszorítást kapok, ha csúnyán néz rám, és még egy szót sem szól arról, hogy ki is vagyok én valójában, szerinte.
A kelet-európai nő, aki akkor is beszáll a kocsiba, ha alig tudja kinyitni az ajtót a járdapadka mellé ültetett, büdös virágú sövénytől, mégis addig préselem magamat az autó oldalához, amíg becsúszom az ülésre.
Beleakad a ruhámba egy ág, végigkarcolja a kocsiajtót, ő meg hallja, de nem fordítja el a kulcsot, hanem arra vár, hogy bejussak. Valahogy. Oldjam meg.
Bármire hajlandó vagyok, ami nem sérti a magasabb rendű erkölcsi normáimat, amiket még egész rég, apai szóra állítottam be. Ő is ilyesmit követel. Ebben elég szigorú. Körülnézve viszont, ez a rend, az érzelmi evolúcióban annyira ösztönszintű, hogy még a planktonok is kicsapongóbbak.

Szeretetkoldulás.

És igen, olyan vagyok, mint az a kiskutya, akiről Judit mesélt.
Még fiatal lány volt. A szomszédjukban lakó nő példás veteményest gondozott, rendesen takarította a havat a járdáról, amikor először hullani kezdett, nemcsak lapáttal, hanem seprűvel is. Ott söprögetett, reggeltől estig, vastag ruhákba bugyolálva magát. Csak az a kis korcs ne nyűszített volna egész nap. Alig volt fél éves, alultáplált, láncon tartott gyerekkutya. Egy alkalommal már nem bírta hallgatni a gazdasszony az éhes csaholást és ugyanazzal a lapáttal, amivel a hópelyheket tolta félre, nekiesett az állatnak., az meg mozdulatlanul tűrte, hogy agyonverje. Judit átmászott a kerítésen és megpróbálta lefogni a nőt, de késő volt. A nő aztán őt jelentette fel magánlaksértésért.

A szeretetkoldus a lapát alá áll.
Önként.
Emlékszem a gagyi kocsmai tetoválásokra: „üss”, általában férfiak kézfején.

Üss! Hová vésődött ez belém? Mert a kezeim hófehérek. Hol lehet ezt törölni? Ha a bőrömön lenne, még azt is vállalnám, hogy kicseréljék a fenekemen lévő bőrrel csuklótól lefelé. Így a régi vágású urak kézcsókja mindig mulattathatna.

Én akarok ütni, de nem tudok, mert nem tudom elhinni, hogy bárki is megérdemli.

Csak testi erőm van hozzá.

Minden nehéz munkát titokban végzek: ahogy tegnap egy hatalmas gerendára emlékeztető napernyőrudat illesztettem a helyére, azért hálálkodtam, hogy ezt egyetlen férfi sem látja. És amikor tíz köbméter kavicsot szórok szét, megállás nélkül, az is elrettentő lehet.

Szívósságban nehéz velem versenyezni.

Csak a szemembe ne nézzen senki, és ne mondja, hogy már nem szeret: inkább hagyom, hogy bármit megtegyen: vádaskodjon, sértegessen, alázzon meg. Elviselem.

Éjszakánként viszont magamat ringatom álomba és anyám ölelése után sírva ébredek, mint első és végső menedék. Akit egyszer megszültek, az ebből sosem nő ki, legfeljebb minden másra gondol, igyekszik elfelejteni, hogy valaha anyatejet ivott és az emlőkből nem pörköltet kapott uborkasalátával.

Alváskor szorítom a kristályt, amit csak holdfényben vehetek elő.
Ő választotta nekem.
Néha az ablakpárkányra teszem, hogy sütkérezzen az éjben, aztán gondosan a markomba csomagolom, és alámerülök az álombéli magzatvízbe.
Nézem belülről az anya tápláló testét, ami ilyenkor olyan sötét, mint a szoba, ahol már leoltották a villanyt, de reggel narancsos-rózsaszín.
Egyszer találkoztam egy vak férfivel, aki korábban látó volt, így ismeri a színeket. Elmesélte, hogy ilyesmit lát ő is, amióta egyik napról a másikra megvakult, mert valami fura betegség támadta meg a szemét. Neki is nyugtató, mondta. Szóval nem a feketeség van vele, ahogy gondoltam, szerencsére, mert az őrjítő lehet olyasvalakinek, aki tudja, hogy milyen színű a világ.

Alvás előtt még iszom egy kis vizet, jó illatú pohárból. Amilyen csak itthon van.

Mindenhol más szagúak az üvegpoharaknak, sokszor azt is meg tudom mondani, hogy mikor vették elő utoljára a konyhaszekrényből azt, amelyikből inni kapok. Vannak az öreg szagú és a vidékiek, meg kézzel vagy géppel mosottak. Sokfélék, mint mi.

Megnyugtatnak a saját gondolataim, akár poharakról, akár székekről szólnak, mindegy. Eltulajdoníthatatlan részeim, életfogytig tartó haszonélvezetem van rajtuk. Egyedüli.

Mert harminckilenc évesen mégis praktikusabb gondolkodni, mint ujjat szopni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top