Fiatal kora ellenére, Szabó Éva fotográfusnak már Vietnamot is sikerült bevetnie kamerájával. Az ott készült felvételek nívós kiállítássá álltak össze a Castro Bistro falain, Hahn phúc Hanoi (Légy üdvözölve Hanoi!) néven. A fényképésszel stílszerűen, a tárlatnak helyet adó kávézóban beszélgettünk.
Mióta és minek hatására döntöttél úgy, hogy a fényképezés a te világod?
Három éve, Horvátországban voltam egy fotóstáborban és nagyon megtetszett az egész, de már korábban is körvonalazódott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Jelentkeztem a KREA-ba – ahol ugyan már elkezdődött a tanév – és szerencsére becsatlakozhattam. Végül itt végeztem alkalmazott fotográfusként.
Hogyan keveredtél Vietnamba?
Nekem Ázsia mindig is nagy álmom volt és egyszer mindenképp szerettem volna megnézni. Szerencsére egy ismerősöm – aki EU pályázatok kezelésével foglalkozik – felajánlotta, hogy segít kijutni önkéntes melósként. Végül 3 hónapot töltöttem kint, amiből kettőt egy szervezetnél dolgoztam, mint marketing asszisztens. Eredetileg angolt kellett volna tanítani fiatal diákoknak és munkásoknak, de mire kikerültem kiderült, hogy túl sok a nyelvoktató. Mivel tudták, hogy fotózom, ezért felkértek egyfajta marketing fotózásra. Elsősorban tanórákat és kirándulásokat kellett megörökítenem, valamint dokumentáltam a szervezet tevékenységét, amit más egyesületek megkeresésével népszerűsítenem kellett.
Akkor a kiállított fotók eredendően megrendelésre született képek?
Nem, ezeket a felvételeket szabadidőmben fotóztam, illetve akkor, amikor utazgattam, többek között így jutottam el pár napra Kambodzsába is. Már a munka alatt is igyekeztem minél jobban bejárni az környéket, kihasználva azt, hogy ott lehetek. Gyakran szerencsém volt és olyan helyekre is eljuthattam, ahova turistaként nem biztos, hogy sikerült volna. Az egyik munkatársunk például, minden önkéntest meghívott az unokatestvére esküvőjére és mi részesei lehettünk egy igazi vietnami menyegzőnek.
A képeidről süt, hogy az emberábrázolást szereted leginkább.
Igen, az embereket szeretem fotózni, ez a téma érdekel a legjobban, pláne hogy Magyarországon ez nem annyira lehetséges. Vietnamban mindenki nyitott és kedvesen állnak hozzád, nem számít, ha idegen vagy. Szívesen szóba állnak veled és hagyják, hogy fotózd őket.
A fényképekénél a közös nevező Vietnam, de a képeid meglehetősen vegyesek, mindegyik más-más történetet mesél el. Ha a felvételeket kollektívan nézzük, mit mondanál, együttesen mi a lényegük?
Az emberek többségének van egy képe erről az országról és turistaként nem feltétlenül vágynak oda. A fotókkal szerettem volna megmutatni, hogy mennyire színes és izgalmas országról van szó, és egyáltalán nem olyan, mint amit általánosságban elsőre elképzelnek róla.
Sikerült elérned a célod, a képeid alapján felcsigáztál valakit Vietnammal kapcsolatban?
Igen, például a megnyitón voltak olyan megjegyzések, amikben elhangzott, hogy eddig teljesen más kép volt a fejükben az országot illetően és meglepetésként érte őket, hogy az ott készült felvételek nem egy negatív hangulatot sugároznak.
Vietnamról akaratlanul is eszébe jut az embernek a szegénység, amit sok fotós bemutatott már. A te képeidből azonban egyáltalán nem ez sugárzik.
Nem akartam arra rámenni, hogy ott mennyire szegények az emberek és próbáltam minél jobban elkerülni a szocio vonalat. Egyszerűen olyan dolgokat fényképeztem, ami számomra érdekes volt.
Az utad alatt nagyon sokszor nyomtad meg az exponáló gombot, de ha ki kellene emelni egy kedvenc képet, melyik lenne az?
Nagyon szeretem azt, amit az esküvőn csináltam, egyrészt az atmoszférája miatt, másrészt a tudattól, hogy ritka nagy szerencsém volt, hogy oda eljuthattam.
Ott egyébként mennyire van nagy kultusza a fényképezésnek?
Láttam pár fotós munkáját, nekem tetszettek. Nyilván ők helyiként mást fotóztak, mint amit te turistaként lencse végre kapnál. Őket nem érdekli a nyakig vietnami népviseletbe öltözött kislány, más jellegű dolgokat fényképeznek.
Az ázsiai országokra jellemző, hogy amint valaki fényképezőgéppel a nyakában lófrál, a helyiek a potenciális turistát látják meg benne, akire le lehet csapni. Gondolom rajtad levakarhatatlanul ott volt a géped, mennyire voltál kitéve ezeknek a dolgoknak?
Itt is nagyon sok helyen előfordult, hogy ha meglátták a fényképezőgépet a nyakadban, nagyon rád szálltak. Ez egészen eldugott, hegyi törzseknél is előfordul: egyszerűen addig nem hagytak békén, amíg jelképes összegért, nem vettél tőlük valamit.
Honnan jött az ötlet, hogy kiállítod a képeidet a Castro-ban?
Miután hazajöttem, találkoztam a tanárommal és felmerült, hogy lehetne egy kiállítás a Vietnamban lőtt képekről. Több opció felmerült, végül azért döntöttünk a Castro mellett, mert nagyon jó helyen van, sok ember megfordul itt, és az egyik ismerősöm is itt dolgozik. Egyszerűen adta magát a dolog.
Visszamész még Vietnamba?
Szeretnék persze! Hiányzik, mostanában egyre többet gondolok arra, hogy ha nem is oda, de Ázsiába visszatérjek. Ezeket a helyeket vagy nagyon megszereted vagy egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni. Van egy varázsa, állandóan lüktet, rengeteg ember hömpölyög, de ugyanakkor vannak olyan eldugott helyek is, ahol szintén lehet szépségeket találni.
Egyenlőre itthon szeretném megtalálni a számításaimat, de az sem kizárt, hogy már holnap útnak indulok. Néha elég, ha felpattansz egy vonatra és elugrassz mondjuk Ukrajnába, amely szintén tele van izgalmakkal. Nagyon szeretném, ha a jövőben össze tudnám kötni az utazást és a fotózást!
