Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége, Athenaeum kiadó, 2014
Az 1963-ban született amerikai írónő, aki jelenleg a Columbia College professzora és Chicagóban él, talán nem is volt tisztában azzal, hogy 2003-ban kiadott, Az időutazó felesége című regényével valami egészen különleges, lehetetlennek tetsző dolgot hozott létre: megalkotta a romantikus sci-fi lektűrt. Persze a szerelemmel már korábban is foglalkozott e műfaj, ám Audrey Niffenegger úgy volt képes ötvözni a két, egymással ellentétben álló irodalmi irányzatot, hogy közben egyik sem sérült, vált nevetségessé, érdektelenné vagy túlságosan dominánssá.
Az Athenaeum kiadó által újra (hisz ez már a negyedik magyar kiadás) megjelentett könyv nagyon igényes, szép borítót kapott. Földi Andrea munkája azért különleges, mert épp olyan, mint maga a regény: egyszerre sugároz romantikát és fantasztikumot. A padon ülő kislány és a hozzá kötélen leereszkedő „holdbéli fiú” reményt, játékos izgalmat és egyben némi titokzatos szomorúságot is ígér.
De vissza a szöveghez!
Niffenegger remekül ír. Gondolatai gördülékenyek, jelenetei élettel telik, valóságízük és lendületük van, még akkor is, mikor valójában semmi másról nincs szó, mint például néhány barát hétköznapi találkozásáról. A történet feszültségét szinte folyamatosan képes fenntartani. Azért csak „szinte”, mert a könyv deréktájon sajnos kicsit teltkarcsú, azaz túlírt. Nyugodtan törölni lehetne belőle úgy 150-200 oldalt – bár biztos vagyok benne, hogy ezért a romantikát kedvelő olvasók most szívesen megköveznének.
A sztori lényege 1.:
Adva van egy férfi, Henry DeTamble (romantikus főszereplőnek természetesen franciás név dukál!), aki akaratlanul és irányíthatatlanul utazik, vagy inkább mondjuk úgy, hogy „ide-oda pattan” az időben. Mindenkori jelenéből egyszer csak eltűnik, és az idő egy másik pontján bukkan fel (legtöbbször a múltban, sokkal ritkábban a jövőben), anyaszült meztelenül, hisz az időn át semmit nem vihet magával. Genetikai (?) betegség ez, bár a pontos okára sosem kapunk magyarázatot: a regény sci-fi mivolta így némileg, bár nem fájóan, csorbul.
A sztori lényege 2.:
Adva van egy lány, Clare, akinek megadatik az, amiről társnői leginkább csak álmodozhatnak – egy titokzatos, jóképű, kizárólag érte rajongó férfi, aki hol felbukkan, hol eltűnik, mivelhogy időutazó (aki a Dr. Who című angol sci-fi sorozatot ismeri, talán most felszisszen, de nyugalom: Niffenegger semmit nem nyúlt le, csak az alaphelyzet hasonló). Amikor a harminc esztendős Henry először pottyan be az életébe, Clare mindössze hatéves, ám az, hogy ebből mindent elsöprő szerelem lesz, már akkor kétségtelen.
Láthatjuk tehát, hogy Az időutazó felesége egyrészt vérbeli sci-fi, másrészt hamisítatlan romantikus lektűr. Niffenegger nagy érdeme, hogy a történetet oly finoman, érzékenyen egyensúlyozza, a két hozzávalót annyira tökéletes arányban adagolja, vigyázva, nehogy túl édeskéssé vagy épp fémízűen tudományossá váljon, hogy az már-már nyugodtan tekinthető irodalmi bravúrnak. Henry hol itt, hol ott bukkan fel az időben, különböző jövőbeni pillanatokból érkezve. Van, hogy szerencsés, és a rá örökké váró Clare karjaiban köt ki, ám olykor olyan helyre pottyan, ahol üldözik, megverik, meztelenkedésért, betörésért letartóztatják. A chicagói rendőrséget lassan az őrületbe kergeti az az ismeretlen, sokszor pucér férfi, akit az évek során ugyan sikerül néha elkapniuk, de aztán a járőrkocsiból, vagy a zárt fogdából valahogy mindig nyom nélkül eltűnik.
Mint említettem már, Niffenegger stílusa könnyed, jól olvasható,
gördülékenyen mesélő, s ezt Gálvölgyi Judit remek fordítása maradéktalanul adja vissza. A magyar szöveg szinte hibátlan (a kevéske félreütést most figyelembe sem veszem), ám mégis ki kell emelnem egyetlen bakit, ami annyira durva, hogy 2010-ben (!) még a Leiter Jakab (félrefordításokra vadászó, azokat gyűjtő és közreadó) portál is megemlékezett róla: a könyvben a Field Múzeumot sikerült „Terepmúzeumnak” fordítani, aminek persze semmi értelme. Valójában a chicagói természettudományi múzeum az alapítójáról, Marshall Field milliomosról kapta a nevét. Különös, hogy ez a makacs félrefordítás már a negyedik magyar kiadást éli túl – talán az ötödikben végre kijavítják.
Az időutazó felesége olyan regény, ami szinte ordít a megfilmesítésért.
Nem is kellett túl sokat kiabálnia, hisz a The New York Times toplistájának élére került sztorit 2009-ben Eric Bana (Henry) és Rachel McAdams (Clare) főszereplésével, Robert Schwentke rendezésében (Brad Pitt volt az egyik producer!) be is mutatták. A kritikuson ugyan lehúzták a filmet, mondván, hogy ez az alkotás bizony csak gyenge közepest érdemel, a 36 millió dolláros bevétel azonban mindenkit boldoggá tett, aki részesedett belőle. A film egyébként, mely tökéletesen figyelmen kívül hagyja Niffenegger regényének legfőbb erényét, vagyis a kiegyensúlyozottságát sci-fi és romantika között, sajnos „elborul” az utóbbi irányába, és így bizony igazi hollywoodi giccset kínál.
Én tehát azt mondom: időutazásra fel, de csakis a könyv segítségével, mely valóban izgalmas, pergő cselekményű és remekül megírt történet!
https://www.youtube.com/watch?v=LXPK3HcLvnM
