Kalapácsverés, fémzúgás, égett bőrszag, egy gyanús „idegenvezető” a Von Höffler-gyár kísérleteiről beszél. „Aztán lenyeled a spermát. De nem azért, mert finom. Hanem mert ebből lehet még valami” – mondja egy nő, de rögtön indulunk is tovább, hogy elvesszünk a pince sötét zajai között. Május közepén egymás után három este adta elő a Kontra Klubban a Komposzt című összművészeti kísérleti darabját a Lakmusz Csoport Bakonyi Alexa, Csillag Botond, Eszes Szabolcs és Székely Rozália szereplésével. Az előadás rendezőjét, Tóth Andrást kérdeztük horror- és politikai színházról, az underground csoportosulások lehetőségeiről.
– Egyszer már játszottátok a Komposztot két évvel ezelőtt a super8-ban. Miben változott azóta az előadás?
– Az egy másik előadás volt. A téma, a versek, a szövegek, a kiállítási tárgyak és persze az alkotók közt is sok az átfedés, mégis visszamentünk az alapokhoz, és újra felépítettük az egészet.
– A Lakmusz Csoport évek óta létezik és jelen van több formában a neten is. Azonban a Facebook-oldalatokon, a blogotokon, twitteren körülbelül 2011-es az utolsó frissítés. Mi történt azóta, mennyire vagytok aktívak?
– A Lakmusz Csoport független alkotókat tömörít. Amikor megalakultunk, azt hittük, hogy vannak olyan közös célok, amik össze tudnak fogni minket. De ez csak ideig-óráig sikerült, a csoport inkább egy fedőszervezetté vált, ami keretet teremtett a tagok önmegvalósításához.
– A csoport alapítómanifesztumában ezt írtátok: „Hiányzik viszont egy olyan típusú színház, amely érzékeny a társadalmi kérdésekre, és a problémákat széles körben képes tárgyalni. Fórumként funkcionál tehát, célja nem a puszta szórakoztatás. Feladata közös problémáink megtárgyalása, a kényes kérdések fölvetése.” Mit gondolsz most erről a politikai, problémamegoldó, közösségi színházeszményről, amit akkor megfogalmaztatok? A Komposzt mintha kevésbé lenne aktualizáló, társadalmilag érzékeny projekt.
– Ma Magyarországon a politika az utcán zajlik. A csapból is a politika folyik. Azzal kelünk, azzal fekszünk, azt esszük, azt isszuk. Mármint azzal a primitív, populista demagógiával együtt, amit úgy állítanak be, hogy az a politika velejárója. Ilyen körülmények közt nehéz politikai színházat csinálni, mert vagy hatástalan marad, vagy túllépi a színház kereteit, vagy éppen az egyik fontos tényező hiányzik majd belőle, a néző. Persze továbbra is fontos, hogy a jó értelemben vett politikai színházat újrateremtsük, de ebben a szélmalomharcban kellenek a lélegzetvételnyi szünetek, amikor egy kicsit saját személyes válságainkkal foglalkozunk.
– A Komposzt egyszerre performansz, installáció, színház és felolvasás. Hogyan gyúrtátok össze ezeket a különböző elemeket, Győrffy László, Keresztes Zsófia, Kis Róka Csaba és Szöllősi Géza képzőművészeti munkáit, Nemes Z. Márió szövegeit?
– A napló linearitása megteremtette az előadás belső idejét, míg a tárlatvezetés a valós időben és térben zajlott. A laza keret inkább csak egy színházi értelemben szükséges kohéziót hozott létre, nem erőszakolta rá magát az installációkra és a versekre. Azok inkább önmagukban pulzáló egységek maradtak, amelyek ugyanakkor szervesen illeszkednek a nagy egész lüktetésébe.
– Ahogy sétáltam a „bőrgyárban”, egyfolytában Leatherface jutott eszembe a Texasi láncfűrészes mészárlás című klasszikus remekműből. Ráadásul az a ház is egy bőrgyár tulajdonképpen. Milyen lehetőségek rejlenek a horrorszínházban?
– A horror az illúziókeltés és az elme manipulálásának műfaja. A színház testközelisége egy másfajta horrorélményt teremthet, mint a film. Az atmoszférateremtés kétségtelenül nehezebb feladat, de ugyanakkor nagyobb hatása is lehet. Az egyensúly azonban kényesebb.
– A darab egyik szereplője huszárruhában van, és ez a plakáton is központi elem. Mi köze van a bőrgyárnak és ennek a horroresztétikának a huszárokhoz?
– Próbáltunk korokat összemosni, mind tartalmilag-gondolatilag, mind külsőségekben. Úgy gondoltuk, hogy ez vezethet a kortalansághoz. Tulajdonképpen ez a trend a divatban is megfigyelhető.
– Hogyan tud működni a csoport, kaptok-e támogatást, hol próbáltok?
– Projektekre, produkciókra állunk össze. Most a Kontra Klub, az NKA és a JAK támogatásával dolgozhattunk, de állandó próbahelyünk és forrásaink nincsenek. Az alkotók sem tudnak hosszabb távon kizárólagosan együtt dolgozni, hiszen mindannyian a megélhetésért küzdenek.
– Hogyan látod a fiatalok által működtetett underground színházi csoportok helyzetét és lehetőségeit?
– Kilátástalannak. Ez egy uram-bátyám ország, nincs máshogyan a művészet, a kultúra területén sem. Mire egy underground csoport felépíti magát, megszerzi a működéséhez szükséges támogatást, addigra kipukkad, már ha egyáltalán eljut odáig, és nem forgácsolódik szét már az elején. Nincs valódi függetlenség, az alternatívok inkább a kőszínházi keretek közül kiszorult alkotók, akik a megélhetésükért küzdenek, kevés sikerrel. Ma ez már nem elvekről, hanem lehetőségekről szól. Létrejött egy struktúrán kívüli struktúra, ami ugyanúgy kerékkötője a valódi, dinamikusan változó undergroundnak.
