A Katona József Színházban tartott beszélgetésen nem jutottak egyről a kettőre a vita szereplői. Pontosan az hiányzott, amit Polgár Csaba kiemelt a beharangozó kisfilmje végén:
Olyan nincs, hogy az egyik oldal csak azért átveszi a másik ötletét, mert azt gondolja róla, hogy az működőképes.
Május 26-án a KP – Kultúrpolitika Veiszer Alindával című vitasorozat negyedik állomásán a politikai színház került terítékre. Az est vendégei Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője, Oberfrank Pál, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója, Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója voltak.
A szóváltásokkal tűzdelt este
résztvevői legfeljebb abban értettek egyet, hogy szükség van a párbeszédre és a jelenlegi megosztottság feloldására, majd tökéletesen elbeszélve egymás mellett mindenki mondta a magáét. Illetve nem mindenki, mert ha Vidnyánszky Attila nem is rúgta ki maga alól a székét és viharzott el a helyszínről, de kijelentette, hogy a fontos kérdéseket részéről végigbeszélték, nincsenek érintkezési pontok közöttük, ezért abban sem hisz, hogy új érvek merülhetnének fel. De azért, a rend kedvéért, mintha csak az arculatát szeretné kozmetikázni, hozzátette, hogy a szakma valós problémáiról szerinte is érdemes volna párbeszédet folytatni.
Schilling Árpád azt nehezményezte, hogy Vidnyánszky Attilának olyan hatalom van a kezében, hogy többek között azt is eldöntheti, ki kaphat pénzt és ki nem, ki csinálhat színházat és ki nem, majd a szót Kerényi Imre miniszteri megbízott néhány nappal ezelőtti, nagy vihart kavart beszédére terelte.
Kerényi Imre május 21-én, a Keresztény Színházi Fesztivál kerekasztal-beszélgetésén szólalt fel, és az elhangzottakat már csak azért is érdemes kivonatolni, mert ki tudja, mikor szól közbe a technika ördöge. „Nekem már fáj az a mennyiségű köpködés, ami reggeltől estig megy a televízióban és a színpadokon. […] Ezért én nagyon fontosnak tartom, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetemen Budapesten történjék változás. Történjék valami, ha más nem, egy ellenegyetem szervezése akár a Ludovikán belül, ott van az a gyönyörű épület, csináljunk egy másikat. Én radikális vagyok ezekben a dolgokban. […] A dramaturgok hipnózisától meg kell szabadítani a színházrendezőket, és meg kell szabadítani a színészeket, és meg kell szabadítani a színházat, és a kritikusok hipnózisától. Szerintem egy új úton kell elindulni. Fel kell venni ezzel az erővel a harcot. Ez nagyon nagy harc, ez a buzilobbi tulajdonképpen. Az egész operát, a nemzetközi operavilágot, filmvilágot, mindent át- meg átszövi. Fel kell ismerni a helyzetet, fel kell venni a harcot ez ellen.” Akik nem beszélik Kerényi Imre ékes nyelvét és nem értik, hogy mire jó az efféle gyűlöletbeszéd, azok számára Schilling Árpád lefordítja, mit üzen Kerényi:
Gyerekek, eddig tinektek volt jó, most meg minekünk lesz jó!
Alföldi Kerényi Imrének ajánlja Az Őrült Nők Ketrecét, Kulka János egyenesen Orbán Viktornak ír nyílt levelet, de Schilling és Ascher is azt kifogásolta, hogy a döntéshozók és a szakmai szervezetek miért nem határolódnak el Kerényi kijelentéseitől, melyekkel egyébként még Vidnyánszky sem ért egyet. Nem mintha Kerényi elmarasztalása, urambocsá’ menesztése bármit is jelentene: ezt a balhét nem viheti el egyetlen bűnbak. Már csak azért sem, mert Ascher Tamás felidézi, hogy a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek Vidnyánszky Attila az elnöke, a közelmúltban fogadott el egy stratégiai tervet, melyben többek között a színművészeti egyetem reformja is szerepel.
Vidnyánszky Attila olyan színművészeti egyetemet álmodott,
ahol a minőségnél sokkal fontosabb szempont, hogy a tanárok minél szélesebb körből érkezzenek és a képzés során minél több színház legyen érintett. Ráadásul nem kell, hogy Vidnyánszky Attilának igaza legyen, elég, ha megingathatatlan a székében. Nem kell, hogy jó színházat csináljon, elég, ha politikai érdekeket szolgál. Még csak arra sem volna szüksége, hogy a párbeszéd látszatát keltve részt vegyen az ilyen és ehhez hasonló vitákon, mert kifelé beszél, és nincs tétje annak, amit mond. Most úgyis az van, amit ő akar. Színház ez, a szó legrosszabb értelmében véve. Mi meg tapsolunk hozzá.
