Kornfeld Tamás Nem mindennapi élet Corvina Kiadó, 2014 fordította: Borbás Mária 208 oldal 2 392 Ft
Kornfeld Tamás, azaz Thomas DeKornfeld 1945 óta él az Amerikai Egyesült Államokban. Hírneves orvos, az aneszteziológia világszerte elismert szakembere, aki hosszú évek óta a magyar történelem és kultúra népszerűsítője, számos könyv, többek között Balázs Géza A magyar nyelv története című kötetének fordítója.
A Corvina kiadónál nemrégiben megjelent memoárkötetének címe, ha magyar fülnek kissé suta is, nagyon találó: Egy nem mindennapi élet. Ahhoz, hogy megértsük, mitől is „nem mindennapi” Kornfeld Tamás élete, előbb vegyük sorra néhány felmenőjét. A szerző apai nagyapja Kornfeld Zsigmond 1852-ben született a cseh Goltsch-Jenikau nevű városkában, egy jelentéktelen kis szeszlepárló (pálinkafőző) bérlőjének fiaként. Mikor a vállalkozás tönkrement, Zsigmond nem tudta befejezni a gimnáziumot, így Prágába került és egy ottani bankban kapott állást, és biz’ igen jó munkaerőnek bizonyulhatott, mivel 1877-ben már maga Rothschild báró kérte fel, hogy utazzon Budapestre, és mentse meg a Magyar Általános Hitelbankot a csődtől. Kornfeld Zsigmond sikerrel járt, s mivel megszerette a magyarokat, le is telepedett fővárosban, majd megtanult magyarul, és később annyira azonosult új hazájával, hogy még Rothschild báróval is szembeszállt, védve a magyar érdekeket. Bankvezérként és üzletemberként mindig is az őt és családját befogadó ország javát igyekezett szolgálni. Számos sikeres vállalkozása mellett Kornfeld Zsigmond alapította meg a Budapest–Pécs Vasúttársaságot, a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt.-t, majd az általa vezetett bank átvette a Danubius Hajógyárat, ami egyesült a Ganz Vasút- és Fémművekkel, és később Ganz–Danubius néven vált Magyarország legnagyobb ipari szervezetévé. Kibővítette és átszervezte a Budapesti Áru- és Értéktőzsdét, és hivatalos nyelvévé a német helyett a magyart tette meg. Ez az ország szempontjából azért volt különösen nagy jelentőségű tett, mivel addig minden tranzakciót a bécsi osztrák Tőzsde kezelt – és fölözött le. Kornfeld Zsigmond a magyar nemzet szellemi fejlődését is fontosnak érezve, megvette az addig jobbára ócska álomfejtő könyvfüzeteket terjesztő Franklin kiadót (a kor „gagyi ezotéria” sorozatát azonnal megszüntette, mondván: „az embereket nem szabad becsapni”), mely vezetése alatt Franklin Társulat néven az ország egyik legtekintélyesebb, valóban értékes műveket megjelentető, legendás könyvkiadójává vált.
Jellemét jól mutató történet róla a következő:
1903-ban a magyar kormány nagy összegű kölcsönt adott Oroszországnak (bizony, voltak ilyen idők is – jóval Horthy és a jobboldali nemzetieskedők őrjöngése előtt, mikor Magyarországnak még liberális kormánya volt!), aminek lebonyolításával Kornfeld Zsigmondot bízták meg. A cár hálából ki akarta őt tüntetni, ám Kornfeld az alábbi szavakkal utasította el a megtiszteltetést: „Zsidó vagyok, és az önök országában üldözik és gyilkolják a zsidókat. Nem fogadhatok el orosz kitüntetést.”
Kornfeld Zsigmond 1909-ben a császártól bárói rangot kapott, majd néhány hónap múlva, 57 évesen meghalt.
És akkor most lássuk Thomas DeKornfeld anyai nagyapját,
akit Weiss Manfrédnak hívtak, s kinek nagyapja, Baruch Weiss még pipakupakok készítéséből próbált megélni, valahol egy cseh falucskában. Miután a Weiss család Budapestre költözött, kicsi terménykereskedésükben a két fivér, Berthold és Manfréd, akik rendkívül ötletes, törekvő ifjak voltak, megpróbáltak jóval többet kihozni az egyszerű vállalkozásból, mint bárki más. Berthold lekvárt kezdett készíteni, s bizony vállalkozásának akkora sikere lett, hogy a testvérek 1882-ben, a Lövölde téren („hol mindig hideg van” – tudjuk ezt Kern Andrástól) megalapíthatta az Első Magyar Konzervgyárat, védjegyként a „Globus” nevet választva. A vállalkozás töretlenül növekedett, az Osztrák-Magyar Monarchia egész hadserege Globus konzervet falatozott, mely – hála a Berthold által feltalált új lemezforrasztási technológiának – minden más, hasonló terméknél tartósabb volt.
1896-ban Manfréd kivásárolta bátyját az üzletből (Berthold politikusi karrierre vágyott), és a Csepel szigeten álló konzervgyárat a következő esztendőkben Weiss Manfréd Művek név alatt Magyarország legnagyobb hadiüzemévé tette. Kezdetben csupán a régi töltényeket szerelték szét, hogy a bennük lévő puskaport újrahasznosítsák, majd tábori konyhák, bográcsok, és egyéb katonai felszerelések gyártását is elkezdték.
Weiss Manfréd nemességet kapott a császártól, így „Csepeli” előnévvel, díszmagyarban vonulhatott Károly király koronázásán a magyar főnemesek között, azok némelyikének nem kis bosszúságára. Pedig Weiss Manfréd nem csak gazdagodott, de Magyarországért, és közvetlenebb környezetében a munkásaiért is rengeteget tett. Ahol a Weiss családnak valamiféle érdekeltsége támadt (akár gyár, nyári vagy téli birtok), ott hamarosan kórházak, modern paraszt- és munkásházak sora, villany, csatorna, a helyi termények feldolgozására szolgáló kicsi üzemek, malmok, olajütők, rendes utak, templomok és paplakok épültek. A Weiss Művek dolgozói az országban először kaptak fizetett szabadságot és ingyenes orvosi ellátást.
Kornfeld Tamás derűs, merengő hangvétellel mesél,
anekdotázik, mintha csak egy kandalló mellett ülve hallgatnánk őt. Nagy szeretettel ír kiterjedt családjáról, apróbb hibáikat sem mismásolva el, ám mégis, az olvasó úgy érezheti: túl szép, túl tökéletes ez az egész. Hajaj, azok az Iregen töltött nyarak, meg a derekegyházi birtok téli vadászatai, amelyeken Magyarország legfőbb vezetői is rendre részt vettek, egyetlen nap alatt akár 200 nyúl és 400 fácán életét is kioltva! (Kornfeld memoárjának egyetlen olyan vonása van, mely számomra rendkívül taszító, mégpedig a vadászatnak nevezett tömeges állatmészárlások élvezettel való leírásai. Büszkén emlékszik vissza arra is, hogy már nyolcévesen mókust lőtt az iregi parkban, s később is igen nagy örömmel lődözte az állatokat – verébtől az őzig –, holott a zsákmányra semmi szüksége nem volt, a legtöbbet azonnal a lovászának ajándékozta. Bárcsak mondhatnák: „más világ volt az, kérem”, de sajnos a mi jelenkori politikusaink is azt hiszik olykor, hogy egyéb hiányosságaikat puskával és fácánirtással pótolhatják.)
Kornfeld Tamás – úgy tűnik – valóban csak a szépre emlékezik, s ehhez szinte még akkor is képes tökéletesen ragaszkodni, mikor a háborúról, a bujkálásról és a menekülésről ír. Visszaemlékezését olvasva az embernek már-már az az érzése, hogy az a „nagy háború” nem is volt olyan szörnyű.
Pedig maga a dúsgazdag és igen befolyásos Weiss–Kornfeld család is épp csak megmenekült. Nem sokkal Magyarország német megszállása után Kornfeld Zsigmondot letartóztatta és a mauthauseni koncentrációs táborba vitte az SS. Ez a „gesztus”, mint később kiderült, üzenet volt: „mindannyiótokra ez vár, ha…”. Kurt Becher SS ezredes, Himmler budapesti gazdasági megbízottja titkos tárgyalásokba kezdett Weiss Manfréddal, majd szerződést kötött a csepeli Weiss Manfréd Művek 25 évre szóló „bérbevételére”, melynek fejében a család 35 tagja semleges országba menekülhetett, bár 5 családtagot túszként visszatartottak Bécsben. A titkos „ügyletre” Hitler személyesen adta áldását. S hogy miért nem vették el egyszerűen a nácik azt, amit megkívántak? Az derüljön ki Kornfeld Tamás lebilincselő önéletírásából, melynek vége sajnos meglehetősen „összecsapottá”, az amerikai orvosegyetemek oktatási rendszerét taglaló, rideg beszámolóvá válik, (az egyik oldalon, minden előzmény nélkül megjegyzi, hogy nőül vett valakit – név nincs! –, majd két oldallal később már a negyedik gyermek születésénél tart), ám ami a korábbi oldalakon elénk tárul, az a valódi békeidők üzleti arisztokráciájának lebilincselő korrajza.
A képeket a Corvina Kiadó engedélyével közöljük
