X-Men: Az eljövendő múlt napjai; Rendezte: Bryan Singer
A látványos, néhol ötletesen koreografált, máskor viccesre hangolt akciójeleneteket felvonultató, jó tempójú és biztos ízlésű, ugyanakkor valós társadalmi-politikai súllyal bíró, egyszersmind karakterközpontú alkotás annyira átgondolt és következetesen végigvitt, hogy az X-Men: Az eljövendő múlt napjai tulajdonképpen már nem is képregényfilm. Vagy ha az, akkor toronymagasan kiemelkedik a mezőnyből. Bryan Singer rendezése ugyanis azért hány fittyet nemes egyszerűséggel a műfaji sajátosságokra és lép ki a zsáneréből, hogy végre kibontakozhasson az X-Men-univerzumban rejlő potenciál. A képregényfilmek nyelvén szólva Az eljövendő múlt napjai a Bosszúállók magabiztosságával mozgatja a mutánscsapatot, de a második Amerika Kapitány társadalomkritikája is visszaköszön, miközben anélkül hozza a Vasember-filmek könnyed humorát, hogy A sötét lovag komor hangvétele idegenül hatna a vásznon.
Hogy mégsem lesz az egészből egy hatalmas katyvasz, az mindenekelőtt Az eljövendő múlt napjai történetének, pontosabban szerkezeti felépítésének köszönhető: az időutazás egy csapásra, mintegy varázsütésre rázza gatyába a filmet, s vele együtt a szériát is. Először is a film az időutazás logikai bukfenceit kihasználva minden idők egyik legelegánsabb rebootját hajtja végre, hiszen így visszatérhet Charles Xavier professzor szerepébe Patrick Stewart, Magnetóéba Ian McKellen, Ciklonéba pedig Halle Berry, s nem mellesleg Singer ezzel kiküszöböli a csorbát, lehetővé téve, hogy az eredeti karakterekkel és jórészt az eredeti szereplőgárdával folytatódhasson majd a franchise. Addig azonban, s ez szintén az időutazás javára írható, Az eljövendő múlt napjai azzal együtt is emelni tudja a tétet, hogy a történet fonalát ott veszi fel, ahol az X-Men: Az elsők elejtette.
Az időutazásnak hála, a végig két szálon futó cselekmény egy nem is olyan távoli, apokaliptikus jövőben és a vietnami háborút követő párizsi béketárgyalások idején játszódik, igen erős kontrasztot teremtve a 70-es évek élénk színei és a kipusztult metropoliszok sötét tónusai között. Singer persze nem elégszik meg a puszta látvánnyal, és az időutazást arra is felhasználja, hogy a jövőben zajló küzdelmek durvák, végzetesek, egyszóval élethűek legyenek – már amennyire ez a villámokat szóró, tűzokádó vagy éppen a testét szerves fémmé szilárdító mutánsok esetében lehetséges –, így a megmaradt játékidő nagy részét nyugodtan a múltbéli karakterek építésére fordíthatja. Ami azért jó, mert így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Az őrrobotok elleni háborút akár el is veszíthetik az életben maradt mutánsok, hiszen a kötelező happy endet ez a legkevésbé sem befolyásolja, cserébe pedig, amikor Bestia, Mystique, Charles vagy éppen Magneto használja a képességeit, az rendre többletjelentéssel bír – anélkül, hogy túl sokat árulnék el, egyfelől Rozsomák csontkarmai miatt Magnetónak nincs akkora hatalma felette, mint korábban, másfelől az adamantium nélkül Logan gyengébb és sebezhetőbb.
Rozsomákra ezúttal is kulcsfontosságú szerep hárul, akit ugyancsak az időutazás hoz igazán helyzetbe. Mivel a jövőből érkezett, többet tud a fiatal Bestia, Charles és Magneto életéről, mint saját maguk, ami Az eljövendő múlt napjai egyik legfőbb, kimeríthetetlen humorforrása, de Rozsomák nyers beszólásai mellett az is kifejezetten jót tesz a filmnek, ahogyan az áltudományos maszlagot leegyszerűsíti önmaga és a néző számára. Rozsomák szerepéről egyébként sokat elárul Hugh Jackman egyik nyilatkozata, melyben arról beszél, hogy a film hatására a tervezett folytatásokban nagyobb kedvvel fog Farkas bőrébe bújni, mint valaha. Jackman mellett a többiek is hozzák a kötelezőt: Jennifer Lawrence Mystique kirekesztettségére, Michael Fassbender pedig Magneto radikalizmusára és könyörtelenségére helyezi a hangsúlyt, míg James McAvoy a drogos hippi önsajnálatától jut el a felelős gondolkodásig. Megkülönböztetett figyelmet rajtuk kívül Peter Dinklage érdemel, aki olyan magaslatokba ugyan nem ér el, mint a Trónok harcában, de jó újra a mozivásznon látni. Más kérdés, hogy mit szól majd hozzá Tyrion, ha megtudja, hogy a Dinklage által alakított Trask voltaképp a Stark anagrammája.
Visszatérve Az eljövendő múlt napjaihoz, a filmre egy nagyszabású, fordulatos és szándékoltan színpadias finálé teszi fel a koronát: a rivaldafényben álló Magneto a látványos belépőt követően a kulisszák mögül rángatja elő a felelősöket, de a sorsuk nem tőle és nem is Xavier professzortól függ, hanem attól, hogy az alakváltó Mystique vajon képes lesz-e felvállalni a valódi arcát. A képregényfilmek jó szokásához híven Az eljövendő múlt napjai esetében sem maradhat el a stáblista utáni jelenet. A 2016-ra ígért folytatást felvezető képsorok csak a rajongóknak mondanak valamit, de a stáblista végét egyébként sem ezért illene megvárni, hanem azért, mert a színházban sem pattanunk fel a tapsrend kellős közepén. Jobb esetben.
