Ermanno Cavazzoni: A holdkórosok eposza Fordította: Horváth Csaba, Typotex Kiadó, 2014, Typotex világirodalom sorozat, ISBN 978 963 279 375 7, Puha kötés, védőborítóval, 380 oldal
Azt állítom, hogy Ermanno Cavazzoni regénye, a Holdkórosok eposza – amiből Fellini filmet is forgatott – olyan súllyal nehezedik az Olvasóra, hogy a szürrealizmus emlegetése a regény kapcsán nem több – és nem is kevesebb! – mint a szembenézés lehetőségének elutasítása.
Cavazzoni a regény szereplőin keresztül a megismerésnek és az objektivitás látszatának – ezzel a társadalomnak – olyan kemény és megsemmisítő kritikáját adja, amivel nincs az a normális – magát normálisnak tartó – Olvasó, aki szembesülni akarna. Sokkal egyszerűbb a szürrealizmusról értekezni!
A regény narrátor-főhőse, Savini és társa, a prefektus a mi fogalmaink szerint őrültek, elmebetegek, háborodottak, kedvesebben: holdkórosok. Olyan figurák, akik az általános és elfogadott világlátást elvetve keresnek új, átfogó és radikálisan homogén magyarázatot a jelenségekre. A világhálót elözönlő mai – áltudományos, spirituális, metafizikus – kártevőktől annyiban különböznek, hogy ők az alapvető dolgokat is vizsgálat tárgyává teszik, s önerőből megpróbálják érthetővé tenni a világot, melyben élnek. Az eredmény – mi mást is mondhatna egy magát normálisnak tekintő Olvasó – egyszerre siralmas, nevetséges, kacagtató és tragikus… ha komolyan vennénk a szöveget, akkor meg katartikus!
Ha Nietzsche Zarathustráját mindenki „filozófiai traktátus” gyanánt olvassa, akkor miért nem merjük ugyanezt megtenni a Holdkórosok eposzával? Miért akarjuk az mondani rá, hogy „csak egy regény”? Ráadásul szürrealista! Amikor önmagunkat tekintjük „emberként” a teremtés csúcsának, személyként pedig a világegyetem középpontjának, akkor miféle képmutatás mondatja velünk, hogy a regényben felvázolt világkép nem érvényes? A regény főszereplői meg vannak győződve arról, hogy egy mindent átfogó összeesküvés közepén kell létezniük. Nem ismerős? Savini és a prefektus a megérthetetlen világból gyűjtött tapasztalatok alapján jutnak arra a felismerésre, hogy a házak csak díszletek, s a világban tébláboló emberek csak szerepet játszanak, amivel őket akarják megtéveszteni.
A közvetlenül megtapasztalható valóság érthetetlen jelenségein túl „hőseink” ráadásul felfedeznek egy másik világot, amiről jórészt csak közvetett módon lehet tapasztalatot szerezni, s ezeknek a tapasztalatoknak a hiányait gondolati úton kitöltve lehet eljutni a szinte láthatatlan – de a miénkkel egyenértékűként létező – megismeréséig. Nem ismerős valahonnan?
A másik világ folyton változó határainak kutatása közben sok érdekes lényre következtetnek, s ezekről a gondos leírásokat olvashatunk. Az Olvasó számára akkor válik ingoványossá a terep, mikor Savini felfedezi a „szűzanyák területeit”. Az európai kultúrába vert gyökereink miatt nekünk is van – kell, hogy legyen! – fogalmunk a jelenségről. De vajon érvényesebb-e az autentikus magyarázat, mint amit Cavazzoni regénye feltár:
A szűzanya szó ugyanolyan, mint a japán vagy az eszkimó; akkor használjuk, ha egy embercsoportról vagy a legkirívóbb jellemzőiről beszélünk. Például: a japánnak nincs se bajsza, se szakálla, vagy: a feketéknek sárga a szeme. Ugyanígy azt is mondhatjuk: a szűzanya világos bőrű, a szűzanyát nem lehet kihozni a sodrából, esetleg: egy átlagos szűzanya ennyit és ennyit nyom, középmagas, de azért magasabb, mint mit tudom én, egy pigmeus.
Ez tehát azt jelenti, hogy a szűzanya külön faj, jellegzetes testi adottságokkal, így könnyen összekeverhetjük az egyes fajták változatosságát az egyénekből fakadó különbségekkel.
[…] úgy tűnik, nincsenek sokan ebben a csoportban, talán csak néhány ezer példány, akik elszórtan, egymástól távol élnek. Nem ismerik a társas életet, ugyanis – szintén a tanúvallomások szerint – mindig csak egyedülálló szűzanyák tűnnek fel, csoportosulások, vagy kis közösségek sohasem, de egyszerre két vagy három szűzanyát sem látott még senki.
Cavazzoni regényének szereplői – igazán szórakoztató – „sztorikat” gyűjtenek, miközben körülöttük is esnek meg érdekes dolgok. A mosolyt fakasztó és újdonságukban is ismerős történetek elemzéséből születik meg egyre szilárdabb világképük, mely radikálisan eltér mindentől, amit az Olvasó ismerni mer.
Cavazzoni regénynek csúfolt filozófiai alapvetésében sokkal több van, mint amire optimális esetben számítani lehetne: amikor azt hinnénk, hogy lassan leereszt és ellaposodik a történet, akkor új szálat kezd Garibaldi szicíliai kalandjának bemutatásával. Eddig arról volt szó, miként látja a világot az, akit a társadalom a „nem-normális” skatulyába gyömöszöl. Garibaldi kapcsán pedig kiderül, hogy egy teljesen őrült, elmebeteg, háborodott – kedvesebben: holdkóros – ember is betöltheti „társadalmi funkcióját”, ha elhiszik róla, hogy a „helyén van”.
Amennyiben valaki még mindig érvénytelennek gondolja a Zarathustrával való összevetést, annak elárulom, hogy a waterlooi csata leírása minden regénybeli furcsaságra érvényes magyarázatot ad, s messzire száműzi a szürrealizmus gyanúját!
