Én szerettem mindegyik előadást – Lantos Anikó interjú

A hagyományosan a Thália Színházban megrendezett Határon Túli Magyar Színházak Szemléjét követően Lantos Anikó fesztiváligazgatóval a megvalósult célokról, a szervezés buktatóiról és a személyes élményeiről beszélgettünk.

Felemelő és feledhető előadások váltották egymást a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén, majd a rendezvény egy egészen különleges előadással zárult. Mennyire elégedett fesztiváligazgatóként, és hogy tetszett a szemle nézőként?

Én válogattam össze a darabokat, tehát elég közeli a kapcsolatom velük. A személyes véleményem az, hogy nagyon sokszínű és nagyon sikeres volt a szemle. Sikeres a nézők a szempontjából, mert minden előadás után nagyon sokan maradtak itt beszélgetni a művészekkel, és ugyanezt elmondhatom a társulatok nevében is. Nagyon jól érezték magukat, és ők is fontosnak tartották a közönségtalálkozót. A nézők tényleg kíváncsiak voltak rájuk, hiszen azért jöttek el, mert meg akarták ünnepelni, hogy ők itt vannak.

Bocsánat, de nem inkább arról van szó, hogy a Thália bejáratott közönsége jött el elsősorban?

Ez minden fesztiválon nagyon vegyes. Nyilván van egy tháliás közönség, aki sokat jár ide, mert színvonalasnak tartja a rendezvényeinket. Illetve van egy olyan réteg, aki mindig az adott produkcióra kíváncsi, és azért jön el. Ez egy érdekes találkozás, hiszen nagyon izgalmas közönség gyűlik össze ilyenkor.

Említette, hogy egyedül válogatta az előadásokat.

Igen, de folyamatosan konzultálok a kollégákkal, és nyilván az a célunk, hogy minél több társulat mutatkozhasson be nálunk. Ez a valami nem egyenlő a bármivel, de nyilván a kínálkozó lehetőségekből kell a lehető legtöbbet kihoznunk.

Akkor azt jól éreztem, hogy kifejezett cél volt a minél szélesebb merítés?

Természetesen ez mindig így van. Van egy adott számú, határon túli magyar társulat, közülük viszont nem tud mindenki eljönni 5 napra. Nyilván van, aki azért nem, mert nem ér rá, vagy az a program, amit hozna, nem fér be ide, esetleg az előadásuknak nem is olyan rég volt a budapesti bemutatója, szóval nagyon sok összetevője van egy ilyen program összeállításának.

Voltak fájó hiányzók, akiket nagyon szerettek volna a Thália színpadán látni, de végül nem sikerült megállapodni?

Mindenkiről tudom, hogy miért nincs itt. Nyilván, ha nincs itt Kolozsvár vagy nincs itt Sepsiszentgyörgy, akkor azt mondhatom fájó hiánynak, de itt vannak a többiek, az említett társulatok pedig jönnek legközelebb, mert tényleg az a célunk, hogy minél gyakrabban váltsák egymást.

Miként zajlott pontosan a válogatás menete, hogyan kell ezt elképzelni?

Folyamatosan kapjuk az ajánlatokat a színházaktól, de megbeszéljük velük, hogy mi az, ami igazán jól sikerült, mert nyilván ők érzik a leginkább, hogy egy előadást érdemes-e elhozni avagy sem. Az is előfordul, hogy olyan nagyszabású egy előadás, hogy nem tudják kamionokra rakni, szóval sok szempontot kell figyelembe vennünk. Állandó egyeztetésében vagyunk.

Ez azt jelenti, hogy az előadások zömét még a válogatás során személyesen látta?

Igen, természetesen: amit tudok, azt igyekszem élőben megnézni, amit nem, azt elküldik DVD-n, ez már egy bevált forgatókönyv.

Az Arizona Stúdió előadásait nem láttam, de a nagyszínpadi bemutatók közül Az arany ára és A revizor számomra kilógott a sorból. Ezekre miért esett a választása?

Egyrészt azért, mert tetszettek. Másrészt azért, mert szeretem Bereményi Géza darabjait és a Komáromi társulatot. Szerintem Az arany ára az élőzenei kíséretnek és a különleges díszletnek köszönhetően egy nagyon erős előadás volt. Bereményi Gézával, aki nemcsak a darab szerzője, de az előadás dramaturgja is, egyébként beszéltünk erről, és nagyon szerette az előadást. Ami pedig a csíkszeredaiakat illeti, ők ha jól tudom, nem voltak tavaly, és meg akartuk mutatni, hogy igazgató úr mit rendezett, hiszen mindenféle szempontból színes programot szerettünk volna összeállítani. Úgyhogy én szerettem mindegyik előadást.

5 nap alatt 10 előadást láthatott a közönség – pontosabban láthatott volna, de ebből a 10-ből 6 előadás ütközött egymással. Mi volt ennek az oka?

Hétköznapokon, praktikusan, este 7 óránál sem később, sem hamarabb nem kezdődhettek az előadások.

Nekem az tűnt volna kézenfekvőnek, ha hétfőtől péntekig napi egy előadást játszottak volna, és napi kettőt hétvégén. Nem gondolkoztak ilyesmiben?

Nem, mert ez így, 5 nap alatt volt kompakt. Voltak többen a nézők között, akiket minden nap láttam itt, de úgy gondolom, hogy azért ki lehetett választani, hogy ki, mit akar inkább látni, a nézőterek pedig így is megteltek. Nem célunk nagyon elhúzni, mert akkor hol húznánk meg a határt?

Mondjuk egy hétnél. Például úgy, hogy 7 nap alatt 9 előadást mutatnak be a közönségnek.

Jó, legközelebb ezt megfontoljuk. Mindig vannak új ötletek, de azért erről még korai volna beszélni. Ami persze idén jól sikerült, azt megtartjuk, gondolok itt elsősorban a közönségtalálkozókra. Számunkra az a fontos, hogy egységben tudjuk kezelni a fesztivált, mert ami elhúzódik, az sokkal több egyeztetést követel meg a színháztól, és sokkal több áldozatot az itt dolgozók részéről, arról nem is beszélve, hogy több nagyszínpadi előadást azért sem tudunk meghívni, mert ezeknek nagyon magas a költségük. Egész egyszerűen van egy keret, amibe nem biztos, hogy fér 8-9 nagyszínpadi előadás. Ha pedig csak a stúdióban vannak a határon túliak, a nagyszínpadon pedig valami más, akkor már nem ugyanolyan a szemle hangulata. Nyilván a közönségnek jobb lenne, ha minél inkább elhúzódna, de nem biztos, hogy ez szerencsés megoldás volna – mindenesetre megígérem, hogy gondolkozunk rajta.

Van olyan előadás, amit tovább fognak játszani a következő évadban?

Nem, egyelőre nincs erről szó, nem veszünk fel repertoárra előadást. Egyrészt erre külön kell pályázni, másrészt a társulatok is meghatározott számú előadást játszanak egy darabból, aztán leveszik a műsorról. Hogy a vidéki színházak példáját említsem, egy-egy darabot 20-30 alkalommal adnak elő, azután félreteszik.

Az én kedvencem a Marosvásárhelyi Spectrum Színház egészen megindító előadása, a Vitéz lélek volt. Ők egy fiatal, 2013-ban alakult társulat, nekik ez egy nagyon nagy lehetőség lehetne, lehetett volna.

Nekik az is nagy lépés, hogy eljöttek, hogy tévéfelvétel készült róluk, nyilván lesznek új előadásiak, majd elhozzák azokat. Egyébként nagyon meg vannak elégedve azzal a fogadtatással, amiben itt részük lehetett.

És Önnek melyik előadás volt a személyes kedvence?

Nem, nem, nem mondok ilyet. Egyrészt nem volna fair, mert természetes, hogy az embernek mindig van egy-két előadás, amit jobban szeret, jobban ismeri a szereplőket, másrészt nem is érdekes ez szerintem.

Akkor kinek a véleménye számít igazán: a közönségé, a szakmáé vagy a családé és a barátoké?

A legfontosabb maga a helyzet volt, amiben itt voltunk 5 napon keresztül. Ahogyan láttam a közönség reakcióit és a színpadon meghajló művészek arcát mondjuk egy Portugál után, az nagyon megható volt, mert annyira látszott rajtuk, hogy el sem hiszik: itt egy zsúfolásig telt nézőtér Budapesten, és ekkora sikerük tud lenni. Tulajdonképpen mindegyikükön azt éreztem, és beszélgettünk is erről, hogy nem is gondolták volna, hogy ennyien kíváncsiak rájuk. Ezt ők utólag is nehezen hitték el. Nem tudták, hogy mennyire fogynak a jegyek, csak óvatosan kérdezgettek, hogy ugye lesznek azért nézők, és akkor én mondtam nekik, hogy teltház lesz. A nézők közül sokan maradtak még az előadások utáni közönségtalálkozókon is, adott esetben 10 órakor, fél 11-kor, hogy meghallgassák például Anca Bradut, a Rosmersholm rendezőjét, aki tört magyarsággal, de nagyon boldogan válaszolt a nézők kérdéseire. Nagy öröm volt a tévéfelvétel is, úgyhogy érdemes figyelni az M1 és Duna műsorát, hiszen a Vitéz léleket, A revizort és a Rosmersholmot azok is megnézhetik, akik nem tudtak eljönni a fesztiválra.

Végezetül hogyan tovább? Mi következik most a Thália Színházban?

A Vidéki Színházak Fesztiválja ősszel, szeptember 6-tól 13-ig. Ennek már zajlanak az előkészületei. Persze a közönség addig sem marad bemutató nélkül, a Liliomot június 14-én láthatják először a nézők.