Már a megnyitás óta készültem arra, hogy megnézzem az Iparművészeti Múzeum plakátkiállítását. „Merészebb, mint a festészet!” Pedig személyes lelkesedésemet – mely nem csak az intézménynek, de magának a témának is szólt – rossz előjelek lohasztották.
Első lépésben – gondoltam én, a marha – a múzeum honlapjának „sajtószoba” elnevezésű kreclijébe rontottam be háttéranyagot keresve. (Az a saját hibám, hogy réges-régi regisztrációmra nem emlékeztem, ezért újat kellett kreálnom. Sikerült!) A belépés is zökkenőmentesen zajlott, aztán csak meredtem a monitorra. A legfrissebb anyagot 2011. május 25-én helyezték el az oldalon. Azért ez elég lehangoló!
A következő pofára esést is magamnak köszönhetem!
Bár évek óta ilyen-olyan bértollnokként tevékenykedem, eddig még nem vettem a fáradtságot (bátorságot?) ahhoz, hogy valamely szervezethez csatlakozva sajtóigazolványhoz jussak. Bevallom, soha semmiben nem akadályozott ez a fogyatékosság. Eddig. Jó szokásomnak megfelelően email útján megkerestem az intézmény kapcsolattartóját: abban az esetben, ha cikkírás szándékával látogatnám a kiállítást, van-e lehetőség a hétköznapi halandókénál méltányosabb áron való bejutásra?
A kiábrándítóan szögletes válasz: a múzeum pénztára sajtóigazolvány bemutatásakor sajtójegyet állít ki az újságírók részére, hétfő kivételével naponta 10 és 17.30 között.
Azonnal jeleztem,
hogy ilyen jellegű dokumentummal nem rendelkezem! Erre az email-re nem kaptam választ, de – még mindig magamat hibáztatva – elhatároztam, hogy akkor is megnézem, ha a fene-fenét eszik!
2014. május 7-én, elhatároztam, hogy akár anyagi áldozatokat is vállalva bejutok a kupoladíszétől megfosztott, körbeállványozott „objektum belsejébe”. Könnyítésként annyit engedélyeztem magamnak, hogy kérek számlát, s a későbbiekben megpróbálom elszámolni a kétezer forintot. (Az akciót megkönnyítendő otthon kinyomtattam a számlát kérő nevét, címét, adószámát.)
Nyitás után néhány perccel érkeztem,
s az előcsarnokban már kisebb sor állt. A pénztárnál egy kedves hölgy ült, mellette, az információs pultnál pedig egy úriember igyekezett gyorsítani a forgalmat. Utóbbin kötött mellény, fehér ing, vörös nyakkendő – akár kellemes fickó is lehetne, de érezhetően nem örül annak, hogy itt kell állnia Ráadásul zsebre tett kézzel beszél a vendégekkel. A magyarokkal kimondottan mogorva, a külföldiekkel kicsit kedvesebb, angolul és németül is jól beszél. Olyannyira, hogy egy német turista élcelődve megdicséri, mert még ő sem képes az anyanyelvén ennyire hadarni… Hozzám fordul, de amikor meghallja, hogy nem csak belépőt, számlát is kérek, akkor némileg elkomorul, s közli, hogy várjam ki a soromat a pénztárnál. Kivárom. Nem tart sokáig, az előttem álló japán turisták megkapják jegyüket és indulnak is befelé.
– A plakátkiállításra szeretnék teljes árú jegyet, és számlát is kérek erre címre – nyújtom át a papírt kicsit már megszeppenve.
– Semmi gond, töltse ki az alábbi számlaigénylő formanyomtatványt! – szól mosolyogva a hölgy, s kezembe nyom egy A/4-es papírt. Ilyet se láttam még! Kicsit tanácstalanul körülnézek, s a kordont képező vörös zsinórt átlépve az ajtótól jobbra található büfé egyik asztalánál kitöltöm a formanyomtatványt. A vörös zsinór fölött – a vörös nyakkendős rosszalló pillantástól kísérve – átlibbenek, s máris egy új sor végén állok: magyar nyugdíjasok, német házaspárok. Nagy a forgalom! Sorra kerülve átadom a papírt, és az előkészített pénzt. Megkapom a jegyet, s újabb információval gazdagodom:
– Mire végignézi a kiállítást, addigra kész lesz a számla!
Végre bejutottam a kovácsoltvas rácson túli álomvilágba!
Most kellene írni a kiállításról! (Készítettem jegyzeteket is!) Szívesen dicsérném a kurátori koncepciót, az anyag elrendezését, s magukat a plakátokat. Sajnálkoznék, hogy csak ekkora a kiállítás. Örömmel találtam rá a névről kevésbé ismert Konecsni Györgyre(1908-1970), vagy éppen Macskássy Gyula(1912-1971) plakátjaira… De baromira elment a kedvem az egésztől!
Pláne, amikor a kiállítás második kanyarjában álló szépkorú hölgy közölte, hogy „Kérem, itt tilos fényképezni!”. Az előző kettőt vajon miért nem zavarta?
Aztán a plakátoknak köszönhetően valahogy elmúlt a nyomott hangulat. Berény Róbert és Bortnyik Sándor közösen jegyzett vasúti plakátjánál már annyira megfeledkeztem a kellemetlenségekről, hogy visszafordultam, s a kiállítás hanyagabbul nézett részein újra végigsétáltam.
Aztán mentem a pénztárhoz…
…ahol közölték, hogy a számla még nincsen kész, várjak! Kellemes negyed óra az előcsarnokban, ahol megnézhettem az Iparművészeti Múzeum új szerzeményeként bemutatott „Középkori műkovács” szobrát, amit Jungfer Gyula(1841-1908) készített 1885-ben.
Hazaérve megnyitottam újra a múzeum honlapját, gondoltam jobb felkészülni, mi lesz a következő kiállítás. Talán olyasmi, ami miatt érdemes újra vállalni valami hasonló tortúrát. Megnyugtatott az eredmény, a tervezett kiállítások menüpont alatt a következő információ található:
