Habár a fesztivál utolsó etapja még hátravan, négy játéknap után már nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy felemelő és feledhető előadások váltják egymást a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén. A Kassai Thália Színház mindjárt az első napon magasra tette a mércét a Portugállal, de gálaestjük színvonalát a Komáromi Jókai Színház bemutatója már meg sem közelítette. Pedig a Vitéz lélek sem könnyebben formálható alapanyag, mint Az arany ára, csak éppen a Marosvásárhelyi Spectrum Színház lelkes társulata olyan koncepcióval rukkolt elő, ami – minden gyermekbetegségével együtt is – egy egészen sajátos hangvételű, kivételes előadást eredményezett.
Csalódást tehát, figyelembe véve a szemle tendenciáját, nem azzal okozott a Csíki Játékszín, hogy az elvárhatónál gyengébben teljesített, sokkal inkább azzal, ahogyan leszerepeltek. S merem állítani mindezt annak dacára, hogy a közönség jóízűen elkacarászott A revizoron, hiszen az átlagos magyar néző azért megy színházba, hogy jól érezze magát, s ha már megvette a jegyét, akkor bizony jól is fogja – még akkor is, ha A revizor semmivel sem sikerült jobban, mint Az arany ára, aminek a fogadtatása azért enyhén szólva is mérsékelt volt. Csak éppen előbbi műfaja komédia, utóbbi pedig piaci játéknak álcázott szomorújáték. Nehéz volna eldönteni, hogy a szervezők feltett szándéka lehetett-e a minél szélesebb merítés, azaz hogy a HTMSZ-en minél többféle régió, társulat, műfaj és előadás képviseltesse magát, vagy egyszerűen csak azokból az alapanyagokból főztek, amit találtak – de erre a kérdésre nem is ez az írás hivatott válaszolni.
A revizor számtalan sebből vérzik, de ezek közül az ál-revizor, Ivan Hlesztakov és a polgármester, Anton Szkvoznyik-Dmuhanovszkij alakjának kidolgozatlansága lett az előadás számára végzetes, Parászka Miklós rendezése ugyanis előbbiből egy felelőtlen hülyegyereket, míg utóbbiból egy tekintély nélküli bohócot csinál. Külön-külön egyikből is, másikból is érvényes koncepció kerekedhetne, de a kettő együtt nem megy. Pedig az előadás nyitó jelenete a polgármester asztalát körbeülő városi elöljárókkal még bizakodásra ad okot. Pont annyira keserves, hogy részletesen visszaadja a húsos fazékhoz egyre közelebb húzódó, így a legfinomabb falatokat maguk között elosztó, minden hájjal megkent politikai vezetők habzsolását, de annyira mégsem vontatott, hogy már azelőtt unalomba fulladjon az előadás, hogy elkezdődhetne.
Éljen és virágozzék drága hazánk!
De bármennyire is célba talál a színpad felett olvasható hatalmas felirat, a folytatás már korántsem ilyen rózsás, hiszen a revizornak kikiáltott Hlesztakov első találkozása a polgármesterrel már kifejezetten kínosra sikerül, és a vígjátéki közhelyekkel teletűzdelt, a szilveszteri kabarék hangulatát idéző, olcsó jelenetek egész sorát előlegezi. Kivételt ez alól egyedül a leitatott Hlesztakovot pátyolgató városatyák ügybuzgalma jelent. Egyfelől azért, mert a töménytelen mennyiségű alkohol némiképp megmagyarázza Hlesztakov idétlen viselkedését, másrészt azért, mert a rendezőként cseppet sem jeleskedő Parászka Miklós koreográfusnak egészen kiváló: az ivócimborák karjaiba hulló, székeken lépdelő, rendőrök által elringatott Hlesztakov, és a tálcányi felespohárral izgalmában-idegességében csörgő polgármester jelenetei nemcsak ötletesek, de szellemesek is.
Ez azonban mindössze arra elég, hogy A revizor valahogy a szünetig fenntartsa az érdeklődést. A második felvonásra ugyanis az előadásnak már elő kell állnia a farbával, de ez nem sok jót ígér. Sorra érkeznek a mellékszereplők, hogy egyesével környékezzék meg Hlesztakovot, de Bilibók Attila tanintézeti felügyelője, Veress Albert bírója, Lőrincz András Ernő gondnoka, Puskás László postamestere, sőt, még Keresztes Szabolcs és Kosztándi Zsolt ütődött ikerpárja sem képes egyedi színt vinni játékával az előadásba – megkülönböztetni is csupán Szakács Ágnes parádés, a 80-as évek színes zakóinak, műszálas ingeinek és susogós melegítőinek világába visszarepítő jelmezeinek köszönhetően lehet őket. Kozma Attila nagy energiákat mozgósít a szerep érdekében, amit kis jóindulattal akár az apró termetű vezetők erőfeszítéseként is lehet érteni, de alakításából teljességgel hiányzik a sötétebb tónus, ahogyan a Hlesztakov, majd Hlesztakovként a revizor bőrébe bújó Bende Sándor szerepformálása is végig egydimenziós marad. Márpedig komédia ide, karikatúra oda, a háttérben működő hatalmi gépezet vélt és valós képviselői nem lehetnek ennyire súlytalanok. Még akkor sem, ha alakításukkal, főként Bende Sándor és a polgármester feleségeként ugyancsak szándékosan ripacskodó Bartalis Gabriella, magát a színházat is kifigurázzák.
Azt a színházat, azt az előadást, amiből a polgármesterék lánya, Marja látványosan kivonja magát, s ezzel együtt azt a világot is, amiből ugyancsak kivonul. Kiss Bora persze nem azért különül el és duzzog látványosan, mert fiatal, hanem azért, mert elege van az egész hóbelevancból. Marja ugyanazért fordul befelé, amiért Hlesztakov világgá megy, miután megtömte a zsebét és a polgármester lányát-feleségét: mert nem találják a helyüket. Izgalmas és nagyon is érvényes olvasata lehetne ez A revizornak – kár, hogy kifejtetlen marad.
