Magyarország köztársasági elnöke pénteken elnézést kért a vajdasági magyar politikustól, akit kedden a parlament előtt a tüntetők lökdöstek, leköptek és hazaárulónak neveztek. Vajon melyik hazára gondoltak?
Ma demokratának lenni annyi,
mint szó nélkül tűrni, hogy árpádsávos fejkendős nénikék leköpjenek, és azt üvöltsék az arcunkba, ne álljon föl a faszunk; továbbmenni fotósoktól, operatőröktől kísérve, akik nyilván rögzítettek mindent; halkan válaszolni a tiszthelyettes úr kérdésére: nem, nem akarsz feljelentést tenni. Ha a rendőr akkor, ott úgy ítéli meg, hogy egy ember nyilvános gyalázása, köpködése nem számít hivatalból üldözendő cselekménynek, akkor úgyis mindegy. A te szempontodból nagyon is tiszta helyzet ez. Aki tudja, milyen ember vagy, és becsül, annak a kedvéért szükségtelen megszólalni. Aki haragszik rád, most vagy megenyhül, vagy örül: hadd örüljön. Aki meg még a nevedet se hallotta, az alapján fog megítélni, ahogy most viselkedsz. Valószínűleg elgondolkodik azon, szeretné-e, hogy ha eljön az idő, majd róla is sípoló, kereplővel hadonászó, trágárul beszélő alakok mondjanak erkölcsi ítéletet.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, mint egy lakmuszpapír, pontosan, hűségesen mutatja, milyen mértékig mérgezte meg az agresszivitás a magyar közéletet. Azóta azt is látjuk, mennyire tudja kezelni ezt a helyzetet a politikai osztály civilizáltabbik fele.
A parlamenti pártok elítélték a történteket,
a Jobbik elhatárolódott volt képviselőjétől, Gaudi-Nagy Tamástól, aki a téren a megafonba beszélve arra biztatta hallgatóságát, menjenek oda Pásztorhoz. Gaudi-Naggyal együtt viszont Morvai Krisztina, a Jobbik európai parlamenti képviselője is a tüntetőkkel volt, és ő azt mondta, hogy nem ért egyet a köpködőkkel, de a kollégájától sem határolódik el. Hátha a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. A kolléga pedig másnap a köztévében azt mondta Pásztorról, „örüljön, hogy ennyivel megúszta, mert a hazaárulók a lámpavason szoktak lógni”. Szintén egy nappal az eset után a Budapesti Rendőr-főkapitányság úgy látta, mégis nyomoznia kell, följelentés híján is, garázdaság miatt, ismeretlen tettes ellen. Jó volt, hogy ezek után Áder János köztársasági elnök úgy döntött, megszólal ebben az ügyben. Korrekt nyilatkozatot tett, megkövette Pásztor Istvánt, elnézést kért a vajdasági magyaroktól – a nemzet nevében.
Ez a helyes kifejezés.
Mert a köpködő nénit,
Gaudi-Nagyot és másokat szemlátomást nem zavart az a körülmény, hogy az a haza, amelynek elárulásával vádolják Pásztort, az ő fejükben, lelkükben és ezen túl csak a történelemkönyvekben létezik, 1920 óta nem politikai realitás. Pásztor Istvánnak a magyar radikálisok szemében az a „bűne”, hogy pártja államtitkári szinten szerepet vállalt az új szerb kormányban. A realitás az, hogy a Vajdaság Szerbiához tartozik, és az ott élő magyarok által megválasztott politikusoknak az ottani viszonyok között kell olyan befolyást, megbecsülést, életfeltételeket kiharcolniuk, amelyek biztosítják a magyarok megélhetését és közösségeik jövőjét. Ez pedig – aki ismeri a vajdasági viszonyokat – láthatja, hogy megy.
Azért is fontos különbséget tenni nemzet és haza között, mert
a mostani Magyarországon a szerbiai magyarokéhoz hasonló helyzetben nem volt még közösség. A magyarság történetében azonban volt már olyan politikai döntés, amely észérveket tudott maga mellett fölsorakoztatni, miközben szélsőséges érzelmeket váltott ki. Deák Ferencet élete végéig, és még azután is kóstolgatták az élclapok a kiegyezés, vagy ahogyan akkor nevezték, kiegyenlítés miatt. A 2003-ban megjelent Deák-emlékalbumban írja Gerő András Deákról, hogy „korabeli kritikusai az esztetizált ’48 nevében az ország szuverenitását kérték rajta számon. Azt, hogy Magyarország nem lett független, önálló állam. A nemzetközi realitásoknak és a magyarság politikai erejének fittyet hányó kritika azt sem értette meg, hogy Deák miért nem kért többet Ausztria 1866-os königgratzi veresége után. Míg Deáknak a birodalom veresége azt jelentette – helyesen –, hogy a feljövő Poroszország sem érdekelt Ausztria szétverésében, tehát garantáltan hosszú távú jelenség a Habsburg Birodalom, addig a kritikusok csak azt olvasták ki belőle, hogy Ausztria gyenge.”
Nem szeretném én is, mint a nénike, egy idealizált múlthoz hasonlítgatni a jelenbeli realitást – de mintha akkor jobb sors jutott volna a hideg fejjel, meleg szívvel élő embereknek a politikában.
