Röhrig Eszter versei: Vénusz, Bőrparaván

Vénusz

Kohán Ferencnek

Testem domború sziklafalhoz szorították.

Csigák, kagylók, halak elporladt tetemei nyomódnak hátamba.

Ruhámat levették.

Mellemet laposra döngölték, kinyújtották, bedörzsölték vörös okkerrel.

Szőrzetemet kitépték, sárga festéket csorgattak a háromszögre.

Lábamat a vízben ázó hasadékba ékelték.

Négy ujjam mozgó magzatomat tapintja. A hüvelykem nem nőtt ki.

Megrázom dús hajam. Azt nem vették el tőlem.

Elfordítom a fejem. A másik kezemé vagyok. Megtarthattam, amit fogok, mert nem tudják, mire való.

Péniszkupak, hangszer, hal, madár.

Arcom nincsen, azt nem adtak. De érzem a szám helyét, és kiszívom, belefújok, megeszem.

Legyek a szikláé. Megválok e testtől. Fogadjon magába a szarutölcsér, emeljen el innen.

Ne nevezzenek meg, ne fejtsék meg, ki voltam, mire utalnak ezek a jelek, mert sohasem jártam itt, de örökké létezem.

Bőrparaván

Kohán Ferencnek

A pasztellkép üvegezett. Két arc és egy bekeretezett test tükröződik benne.

Panelen matt rózsaszín púdervakolat. Nem panel az, hanem paraván.

Szétterül a képen, tolakodón, eltakar minden látványt.

Forradások, hegek, elkapart sebek húzódnak végig rajta. Összeragasztott szakadások.

Nem paraván az, hanem függöny. Ráncai vállalhatatlanok.

Nem függöny az, hanem kifeszített bőr.

A bőrparaván mögött rejtőznek az évek, a zuhanva emelkedő élet.

Nincs fête galante – hol van már Watteau… Se bárka, se tenger, se sziget… Cythera foglalt.

 

Ami táplál, megsemmisít: nem hazudott a költő.

Megosztás: