OZ: A felismerés első jelei, hogy az irodalom szólótánc, bizonyos távolságot tartani kell. Tárol az emlékezet ilyen időszakot?
GJ: Vidéken éltem, s ott csak szólótáncos szerep jut bárkinek is. Ugyan éppen veszprémi létezésem kezdetén itt volt Péntek Imre, s a pályakezdőkből úgy tucatnyi, de a helyi elismerésért tülekedésben nem szívesen társultam velük. Amúgy is megtanultuk Szegeden, egyetlen magyar irodalom van, az a terep, ahol élni és dolgozni kell. Ott akartam jelen maradni, de ahhoz még kellett vagy tizenöt év. Azért megcsináljuk mi is a magunk városát, körösdi lesz itt is, estekkel, sosem volt több húsz embernél jelen a felolvasásokon, kiadványokkal, többnyire szekrényekben porosodtak, vendégekkel, ivászatba torkollott valamennyi, és turnékkal, s hogy szerkeszteni jó (költészetnapi kiadványok s egyebek), abba is belekóstolhatok.
OZ: Erre az időszakra esnek az első tapogatózó, kapcsolatkereső utak a határon túli irodalmak felé, emigráns magyar irodalom, utódállamok. A legfontosabbak maradnak meg a képtárban, vagy a legharsányabbak?
GJ: Szegeden már olvasom a határon túl élőket, és számomra az ő felfedezésük az izgalmas. Veszprémbe már élő, személyes kapcsolatokkal érkezem. Veszprém, a Balaton miatt, átmenő város: sokan megfordultak arra, elég hamar találkoztam a Magyar Műhely-es szerkesztőkkel, a nyugaton élőkkel, majd pedig a vajdaságiakkal és felvidékiekkel is. Talán az erdélyiekkel legkésőbb. Akik akkor nyitnak az életemben, a mai napig benne is maradtak. Inkább a nemzedéktársaim hulltak ki, engesztelhetetlenül.
OZ: Az első jelei, hogy túlvállalod magad. Annyi kurzust hallgatsz párhuzamosan (a kötelezők – biológia, antropológia – mellett régészetet, etikát, történelemtudományt, irodalomtörténetet), hogy szívja fel begyed a sok tudást, hogy az már a fiatal szervezet számára is megterhelő?
GJ: Nem, semmi túlvállalás. Biológus hallgatóként megszokatták velünk, hogy akár reggel 7-kor is kezdődhet gyakorlat, és este 9-kor még az egyetemen vagyunk. Volt, hogy szombatra tettek szemináriumot. S mi bizony sok-sok előadáson ott voltunk, ha nem is mindenen. A saját érdeklődésemnek pedig miért ne mentem volna a nyomába?
OZ: Az első tomboló siker.
GJ: A szegedi JATE klubja, Zalánnal közös est, talán a negyedik évben. Az ablakban is ültek, a padlón is.
OZ: Az első könyv jelentősége? A Vadnarancsok verses füzetkéjét szereted első könyvednek nevezni, de a lelked mélyén tudod, könyv az, ami olvasó elé kerül.
GJ: Azt a verses füzetkét, amely valóban egy napilapszerű, a vers formájához kitalált felületű kiadvány, kék betűkkel nyomva, nem kevesen kapták meg, s olvasták. Az sokkal több reflexiót ébresztett a kortársaimban, mint a harmadik, a negyedik vagy az ötödik verskötetem, holott ez utóbbiak könyvészeti szempontból kifogástalanok. Mostanság sem olvasnak több példányban.
OZ: Egy bekezdést kérek a lelkiállapotról, a rémületről, amikor a Vadnarancsok szociográfia két hónap alatt ismert és hírhedt fiatal íróvá tesz, és a helyzet fehéren-feketén bizonyítja, alkatilag vagy tudós, aki a munkájával hetekig elül a szoba mélyén, de aki kifejezetten rosszul viseli a diadallal járó közfigyelmet, celeblétet.
GJ: Ez a figyelem az első szociográfiai közlés miatt betiltott Mozgó Világ révén már elő volt készítve. S a Vadnarancsokat is visszaszedték a könyvesboltokból, szerencsére addigra elég sok példány elkelt. Veszprém jó búvóhelynek bizonyult a siker elől, évekig el sem mozdultam innen. Tudtam én, hogy fontos társadalmi jelenségről beszélek, hiszen előzetesen láttam, ha a biológiailag és társadalmilag deviánsnak minősítettek száma között akkora a különbség, a társadalmilag deviánsnak minősítettek javára, akkor a társadalmat kell azért felelősnek tenni. Nem hályogkovácsként nyúltam a margóra szorultak problémáihoz, de arra nem számítottam, hogy az én személyem érdekesebb lesz a könyvnél. Ilyen okból sem engedtem, hogy film legyen a könyvből, s amikor Pécsett bemutatták monológként a színpadon Juli történetét, arra sem mentem el. A Vadnarancsok drámája nem jutott el a színpadra állításig, nem engedélyezték, s amúgy a mozgásomban is akadályoztak.
OZ: Az írósággal kapcsolatos első negatív tapasztalatok?
GJ: Az írót veszélyek forrásának tekintették. Én ugyan nem ezt gondolom, de nekem fontosabb volt az írás, mint az írás olvasók által akkor elvárt képviselete. Számomra az írás a gondolkodás, a létezés egyetlen érvényes formája, és az sem jó, ha ez a siker révén akadályozott. Stigmatizálódtam így is, úgy is.
OZ: Az első jelek, hogy magadra vontad a hatalom figyelmét?
GJ: Bari Károlynak szerveztem egy estet, Szegeden, a Hermanban. Előző napon kihallgattak. Néhány hét múlva, éppen egy barátom révén, be akartak szervezni, de kiröhögtem az általa bemutatott urat. Aztán már nem próbálkoztak – csak a második párkapcsolatom elején, a kedvesemnél.
OZ: Ismerőseim ritka egyike vagy, aki kikérte a hajdani Történeti Hivatalból a besúgó-aktáját. Értek meglepetések? Találtál megrendítő új információt a nevek közt, ami miatt újra kellett szabnod a világról gondolt képet?
GJ: Pályatársak: írótársak, szerkesztőtársak és utóbb egyetemi kollégák akadtak köztük. Egyiküknek egy verset ajánlottam, a Kortársban jelent meg. Amúgy nem mindegyikük van megjelenítve azon a mintegy harminc oldalon Szőnyei Tamás Titkos írás művében, ahol én is felemlegetődöm.
OZ: Néhány szó az időszakról, amikor mestered, mesteretek – Baka István ellenére –, az avantgárd elrángat az aktuálisan magyar lírakövetelmények közeléből. A kor hivatásos irodalomtörténészei ugyanis kemény szóval hirdetik, hogy a Tűztánc köre és hangja, hangjának fenntartása, „az új szocialista líra kialakulásának egyik kérdése az aktív közéletiség fenntartása, a megkezdett út folytatása”. Persze nem vésik kőbe, akadnak mellékvágányok, „a tehetség mellett az egyedül döntő világnézeti azonosság oldja fel a különböző hagyományokhoz való kapcsolódás, a lírai stílus továbbfejlődésének sokat vitatott kérdéseit”. Nem csoda, ha Tandori, az Egy talált tárgy… sikere káoszt okoz.
GJ: A neoavantgárd lényegéből következik, hogy közösségileg elkötelezett, bár a közéletiségnek nem. A közösségek teremtik meg az embert, egyedül nem tud ember lenni. A politikai költészettől sem idegenkedtem, csak éppen nem napi módon űztem. A szabadsága vonzott, s az, hogy nem a magyar (átideologizált) líraelvárással veselkedem, hanem szakmai keretek között tartottam magamat.
OZ: Rövidke kérdés a vizuális költészetről, az avantgárd alatt. Tudom, hogy kedves provincia, hogy nem tömegekhez beszél a képvers, elsősorban a kiválasztottakat szólítja meg, tehát a költő az értő elittel kommunikál (ennek talán ellentmond Majakovszkij szerepe a tárgyban). Azt is tudom, hogy Apollinaire azt akarta, hogy olvasója érezze a szelíd tengert, a ragyogó napfényt, amikor Mexikóból levlapot küld. De hát Apollinaire-ben éppen azt szeretjük, amit kutatunk benne, ezzel szemben a magyar költészetben azt, amit megértünk vagy megérzünk. Tudom, hogy Kassák, Tamkó Sirató és Bujdosó Alpár, hogy Nagy László, hogy Médium-Art és Vers(z)iók, azt is tudom, hogy a szíved csücske. Csak azt nem tudom, hogy miért is. Rosszabb napon azt hiszem, a költő játékszere, kísérletezget, amikor unja a banánt, rejtegeti titkos mondandóját, elüti az időt. Hogyan is történik? Kinek, minek, miért születik?
GJ: Vannak dolgok, amelyeket nem lehet szavakkal vagy csak szavakkal elmondani, de a puszta képiség sem alkalmas arra. A határműfajok tágasságot teremtenek, ilyen a vizuális költészet is: persze, ott is történnek randalírozások. Tisztán vizuális költővel magam nem találkoztam eddig, de nem zárom ki a lehetőséget, hogy létezhet ilyen.
OZ: Első konkrét, megélhetést jelentő munkahely, első munkahelyi tapasztalatok, első lépések a valódi viszonyok közt. Okozott mélyreható változást a felismerés, hogy mennyire másról szól az élet, ahol nem lila álmok, irodalom- és történelemértelmezés, hanem a kőkemény kenyér- és pozícióharc diktálja a tempót?
GJ: A munkahelyeimet arra valónak gondoltam mindig, hogy megteremtsem az íráshoz szükséges körülményeimet. Így aztán munkahelyi problémáim csak akkor voltak, amikor a magánéletem, s abban az írói-költői létezésem került veszélybe. Kissé kívülről tudtam szemlélni azt a négy, egymást váltó, állást adó intézményt, amelyben többnyire elégedett lehettem, s az ezért vagy azért agresszorként viselkedőkkel a konfliktusokat, számukra mindig váratlanul, el tudtam mélyíteni, hogy ne ők uralják a helyzetet. Másrészt ezek a munkahelyek kedvelték (legalábbis elviselték) a kreatív figurákat, s ilyenek között, bármilyen gazdasági-politikai-stb. körülmény között jó lenni. Rendszerváltás után azonnal visszakerültem az egyetemi közegbe, számos olyan hallgatóm lehetett, akiket szerethettem, becsülhettem, s nem zavart, hogy azok, akiknek nem felelt meg az én tanári habitusom, elkerülnek.
OZ: A JAK-ról. Én nem léptem be, soha nem lépek be sehová, oka van. Ha valami nem tiszta, veszem a kabátom, elhúzok, és nem kell a papírmunkával, az elmaradt tagsági díjjal bajlódni. Te viszont vezetőségi tag vagy a JAK-ban. Különös, mert amit én a JAK-ból (a Csütörtök Esti Társaságból) tapasztaltam, felfogtam, közel sem egységes szellemi bázis, baráti társaság, szövetségi rendszer. Ez olyannyira ellentmond mindennek, ami rólad ismert, hogy meg kellene magyaráznod.
GJ: Nem volt az oly hosszú időszak, bár volt. S amikor érzékeltem, hogy a zárt körben megbeszéltek gyorsan szétszivárognak, otthagytam az egészet. Alkatrész-voltom valójában akkor tudatosult.
OZ: Első szerelem? Felnőtt szerelem. Úgy értem, hogy amikor a férfiember úgy véli, immár mindent tud fogalomkörből, birtokában minden tudás és impresszió, ami szükséges, és teljes terjedelmével és teljes fegyverzetével rázúdul az istennőnek választott nőre.
GJ: Ebben az értelemben nem tudok különbséget tenni az anyagformák között: számomra egy kő, egy földrajzi táj, egy szituáció, egy növény vagy állat vagy képzelt démon, nő, kutya, kötet és zene szenvedély forrása. Az írás is az, még ha ekként megfogalmazva narcisztikus módon is. Az anyagot alakítom, az anyag engem alakít. A nagy szerelem mindig megtalált. Ha a rövid szerelmekre gondolsz, akkor is, ha a házasságszerű végkifejletű szerelmekre, akkor is, ez utóbbiak alapján kétszer. De a leghosszabb, majd harmincéves kapcsolatomból is egy szerelem miatt hátráltam ki, s vonultam, ha tehettem, Brüsszelbe.
OZ: Tudósember képes úgy szeretni, szerelmes lenni, mint az átlag szerelmes vadbarom férfi, aki fejével töri át az ajtót?
GJ: Semmi különbség nincs a tudósi-kutatói és a művészi alkotásmód között, csak más bennük a ráció és az intuíció aránya. A művész jobban, sokkal lényeglátóbban tudja megfogalmazni a világot, a tudós pedig közérthetőbben és nyilvánvalóbban. Ági amúgy művészlélek volt, s a bennem levő művésszel nem fért össze, Viola tudós asszony, akinek tudósságával az én kutatói hajlamom nem engedte meg a hosszabb együttlétet.
OZ: Ennek a harcnak maradt olvasható nyoma a lírádban?
GJ: Hogyne: említettem már a Vadnarancsokat. És szerintem az utóbbi húsz év művei sem bizonyíthatnak mást, sem a Tiltott Ábrázolások Könyve sok-sok darabja, sem az utóbb született versek, esszék és prózák. Másrészt a kutatói figyelmem eredményeként született művelődéstörténeti szakmunkáim, a rózsamonográfiáim is hordoznak ilyen elemeket. A líra természetesen mindenhol jelen akar lenni.
OZ: Jut eszembe, a két identitásod az élet más területein is okozhatott meghasonlást. A költő szereti a fényt, a sikert, a lángolást, közelebb áll a forradalmárhoz, a felforgatáshoz. A tudós visszahúzódó, figyel, analizál, nem kockáztat, szürkében jár, föl ne bosszantsa a bikát a vörös pólójával. Általában ki a győztes köztetek?
GJ: Ebben az ügyben nincs leírható, saját mintázat. Emberből vagyok én is, aki a korából él meg.
OZ: Első házasság? A pillanatra vagyok kíváncsi, amikor kimondod az igent. És egy kicsire előtte, kicsit utána. Egyházi esküvő? Nagycsaládi?
GJ: Nem vagyok vallásos, de a protestáns mentalitás kivehető rajtam. Nagycsaládi esküvő mellett döntöttünk
OZ: Első válás „asztaltól, ágytól”.
GJ: Aztán az asztaltól.
OZ: Mennyi időt hagytál magadnak a két házasságod között?
GJ: Nem volt köztük szünet, mivel az igazság a három hónap átfedés.
OZ: Egyik házasságból se született gyereked. A gyerek nemcsak felelősség a szülő haláláig, de remény is, jövő, inspirációs faktor. Amikor az ember nem lát kiutat a szarból, a gyerekei kedvéért mégis összeszorítja a fogát, megalázkodik, ha kell, másodállást vállal, rátesz egy lapáttal, ha úgy kell. Valaki a véremből, a genetikai ág folytatója. Hogy gondolsz erről?
GJ: Elmondtam, érett korom elején, most sincs rá más mondatom: az emberi fajért annyit tehetek, hogy nem lesz utódom. Amikor születtem, körülbelül hárommilliárdan éltünk a Földön, most több mint hétmilliárdan. Ha a családi örökségem szerint halok meg, akkor körülbelül tízmilliárdan leszünk. A gyereknevelésben azonban volt részem, valóban a legnagyobb élményeket jelentette, bár nem eleget.
OZ: Az ember, aki egy szakmát művel, színésszel, íróval, tanárral megesik, hogy beesnek az életébe civil, tehát más szakmájú barátok, olyanok, akik vékony szálon se kapcsolódnak a munkájához. Az életedet viszont annyira lefedi a többféle hivatás, hogy ki se látsz alóla. Tudnál akár egy civilt is nevén nevezni, akivel laza, de állandó baráti kapcsolatod volna?
GJ: Ó, többet is. Tanár is, orvos is, kertész is van köztük. És velük szinte többet találkozom, mint az író- vagy festőbarátaimmal. Érdekes módon most, hogy mindenemet fölszámolófélben vagyok, s átrendezem az életemet és a tereimet, a művészbarátok az elfogadóbbak, s a civilek jelzik a kétségeiket.
OZ: Negyven év az irodalomban. Nem titok, hogy a fiatalkori barátságok vérszövetségek is egyben. Maradt valaki a múltból? Mondjuk a Kincskereső baráti fészkéből?
GJ: Zalán. És máshonnan: Tüske, Mányoki, Szőcs Géza, Monok István, Fenyvesi Ottó és még néhányan. A Mozgósok közül Reményi. A nálam idősebbek közül, lassan fél évtizede immár, Csányi Vilmos.
OZ: Ha a barátok megmaradnak, az ellenségek se múlnak el nyom nélkül. Ellenség dolgában hogy állsz?
GJ: Biztosan tudom, van belőlük éppen elég. Postás, megbuktatott hallgató, professzor, akadémikus. Ők az egyarántok. Ők is beletartoznak az életemet meghatározó néhány száz ember közé.
OZ: Szervác Jóskával nem szíveltétek egymást különösebben. Okkal? Vagy puszta személyes ellenszenv?
GJ: Akadnak, akikkel nem nehéz összekülönbözni. Én pedig nem nagyon tudok kibékülni.
OZ: A maga korában többször körbekanyarodó legenda szerint Csoóri torpedózta meg a korai, vadnarancsos József Attila-díjadat.
GJ: Így tudom én is.
OZ: A prózádban nem találok szenvedélyt, elfogultságot. Mintha csak a jól, szenvtelenül, de színesen felrajzolható alakok kerülnének be az írásaidba. Pedig az esszé kifejezetten alkalmas a visszavágásra, a bosszúra.
GJ: Rövid az eszem, gyorsan elfelejtem a düheim tárgyát, csak az emlékképük marad, de az magánügy, nem textológiai kérdés. A helyzetet pedig, amely kialakult, nem szokásom megbuherálni.
OZ: Hetek óta össze vagyunk zárva a vonalvégeken. Olyan dolgokról faggatlak, amiről szabályos viszonyok közt soha nem kérdeznék. Például a politikára soha nem kérdeznék rá, emlékezve egy régi mondatodra, hogy tíz évedbe került, hogy totálisan depolitizáld magad és a környezeted, ha nem közlöd, hogy eladtad a házadat. Elképedésemre, hihetetlennek tűnik, a várkastély, a kert, az életed leválaszthatatlannak tűnő tartozéka, azt válaszolod, nem bírod fenntartani. Nem állok ellen, rákérdezek, mert még rólam is azt képzeli a kedves olvasó, hogy burokban élek, nem látom, mi történik, nem látom, hogy az ország permanens kifosztását élvezhetjük. Szerinted normális világ az, ha a rendszerben élő hatvanéves egyetemi oktató, hihetetlen szorgalmú tudós, író, a fizetéséből, honoráriumaiból – miközben nem iszik, nem nőzik, nem kártyázik, nem jár lóversenyre – képtelen fenntartani a házát?
GJ: Nem az. De nem vagyok hajlandó szégyellni magamat mások miatt.
OZ: A kilencvenkilencedik kérdést előre kitaláltam, az lett volna, hogy milyen nagy terv a holnap, holnapután terve? Mi következik azután, hogy lezárod a kérdéskört?
GJ: Befejezem a lassan három éve íródó regényemet. Még kell hozzá egy-két év.
