OZ: Az első séta, első pad a Nagyerdőben osztálytárs (vagy nem osztálytárs) kisasszonykával, az első „izzadó tenyér” a bíbor naplementében.
GJ: Gere Ildikó. Őt csak reggelenként várhattam a kapujuk előtt, s azt is csupán néhány hétig.
OZ: Az első csók.
GJ: A rendes, amelyre vágytam? Daróczi Ági. A legszebb lány, akivel addig találkozhattam. És én: a legfélénkebb fiú.
OZ: Az első „kortárs” vagy közel „kortárs” női mell, amit felkínálnak, amit megérinthetsz, esetleg benyúlhatsz a kombiné alá (egy másik bíbor naplementében), azaz az első olyan testi – még be nem teljesedő – kontaktus a másik nemmel, amiből a mindenre vágyakozó fiatal férfiember zúgó fejjel mászik elő?
GJ: Igen, ez is volt. Nyolcadik után, a Balatonon, egy szlovákiai lány, Gaby. Hosszú, arany filteres cigarettát szívott. Aztán harmadikos gimnazistaként, Sumenben, egy gazella-szemű bolgár lány.
OZ: Az első szex-élmény. Bonyolultabban: a fiatal természettudós első gyakorlati vizsgálódása az anatómia, a női test valóságai a mindennapok realitásai tárgyában; első tapasztalatszerzés a női testen való – szak- és/vagy kézikönyv nélküli – könnyebb tájékozódás érdekében. A testfelületek, képződmények általános és egymáshoz viszonyított helyzetének végleges bemérése; dombok és horpadások, bemélyedések, ívek, közelítési szögek. Hogy a kiszolgáltatott férfiember ne tévedjen el a bonyolult struktúrában.
GJ: És ez is megtörtént. 19 évesen. Szegeden.
OZ: Mekkora változást hoz a mindennapokban a „konkrét”célra tartó szerelem?
GJ: Tintaömlést.
OZ: A késő gimnazista és a katonakor máig élményszerűen felidézhető olvasmányai, szerzői: ha klasszikus magyar?
GJ: Dosztojevszkij, Gabriel García Márquez, Thomas Mann, Bulgakov, Ottlik. Ebben a sorrendben.
OZ: Ha magyar kortárs?
GJ: Az említetteken túl: Kiss Benedek. Majd Keszthelyi Rezső (Vonalak kertje).
OZ: Határon túli magyar?
GJ: Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Tolnai Ottó: Gogol halála.
OZ: Ha külföldi? Ez így nagyon tág. Ki a legfontosabb? Kik? Ki az, aki olyan elementáris hatással van rád, fiatalon olvasva, hogy azt mondod, így kell írni, és megpróbálod?
GJ: Swinburne: Tenger és alkonyég között. 1965. évi kiadás. De elsős gimnazista koromban olvastam. S utána pedig a Babits-műfordításokat. Őt utánoztam, de nagyon.
OZ: Emlékszel a pillanatra, amikor a kötelező megismerendők közé belép a kultúrhérosz, aki mindent átír, aki minden korábbi ismeretet újrafokuszál: Goethe? Soha nem beszéltünk erről, nem olvastam, hogy emlegetted volna Goethét, mégis úgy tűnik, mintha ott állna könyveid, világlátásod, főleg az univerzalitásra törekvő szövegszerkezeteid mögött.
GJ: Goethe Faustjának ellenálltam. Zsuga mesélt ugyan róla, de nem voltam rá vevő. Bonyolult volt, érthetetlen és példabeszédes. Nagyon későn, ötvenéves koromtól lesz fontos, de akkor nagyon. Goethét nem érti a fiatal, miért is értené? A naplóját, a tanulmányait, az esszéit igen – én is vele a kezemben, no és Stendhallal jártam be Itáliát, persze Vas Istvánnal is (és a legszebb Vas-esszével, Tandoriéval) – rajtuk keresztül jutottam Goethéhez, s a német irodalomig. Tulajdonképpen akkor, amikor Brüsszelbe kezdtem járni, és egyre-másra fedeztem fel az autósztráda mentén azt a hideglelős kultúrát, éppenséggel annak a dermesztő szépségeit.
OZ: Elköszönsz Debrecentől. Talán az érettségi után megteszed, talán azzal, hogy kiköltözöl az albérletből, vagy azzal, hogy felszállsz a pályaudvaron a vonatra. Mi az utolsó kép?
GJ: Az érettségire nem készülök fel rendesen, félbolond poétaként kijárok a nagyerdei temetőbe, Szabó Tibi révén a bábszínház környékén téblábolok, a bábosok között lesznek új barátaim, eszementen sokat dohányzok, néha sört iszok, elmegyek a bábosokkal a békéscsabai fesztiválra, elkésem az érettségi eredményének a kihirdetéséről s egyebek. Barna Judit körül legyeskedem s várom, hogy Szegedre kerüljek. Előtte azonban: katonaság. Debrecentől nem búcsúztam el.
OZ: Levágatod a hajad, összekészíted a parancs szerinti negyvennyolc órás hideg élelmet, a cipőtisztító eszközöket, keféket, fényesítő rongyot, elköszönsz Monostorpályitól. Tudod, hogy végleges? Hogy többé nem élsz gyerekkorod falujában? Mi az utolsó kép? Az én bevonulás előtti előképem olyan bonyolult és annyira beégett, akár családregényt írhatnék belőle.
GJ: Tökéletesen törlődött minden belőlem, azt se tudom, hogy Debrecenből miként kerültem Hódmezővásárhelyre.
OZ: Ott éltek egymás melletti körletekben, futólag ismeritek egymást, mindenki mindenre figyel, hogy ne tévesszen, senki nem ismeri a jövőt, hogy kiemelt figyelemmel viseltetne a későbbi barátok, pályatársak iránt. Ez így rendben is van. De ha visszanézel, képszerűen megjelennek azok az alakok, akik az irodalom felé veszik az irányt? Látsz közülük valakit húsz-huszonegy éves katonaként: Zalán Tibor, Mányoki Endre, Kisbali László?
GJ: Mindegyiket látom, és Tüske Lacit is. Akivel a legjobban vagyok, az Tüske és Kisbali. Eszement és elvont okoskodások között élünk, mármint abban a néhány szabadidős órában, amelyet a kantin mögötti nyárfásban töltünk. És a könyvtárban. Amúgy mindenki bezárkózik, éli a belső szenvedéstörténetét, és pucolja a surranóját. Szenvedtek ott más pályatársak is, akik szerették a látványosságokat, s olyanok is, akik szétlőtték a fejüket. Képeim vannak, sokasággal – és példázatok is. Életem legsivárabb éve volt, nem tudtunk összekapaszkodni, sok okból nem, és nem is a saját megaláztatásaim voltak a rettenetesek, hanem hogy látnom kellett, mások hogy töretnek darabokra. Az értelemmentes hatalom működését megtapasztaltam.
OZ: Tizennégy és huszonnégy éves korod közé ékelődik egy esztendő, tizenegy hónap, amit, lebecsülve a kiszolgáltatottság pedagógiai és pszichológiai erejét, hosszú távú hatását, „elveszett időszaknak” nevez mindenki, aki megjárta. Pedig írónak, mint Dosztojevszkijnek Szibéria, tapasztalat, kincs, amit kényszer nélkül soha meg nem szerezne. Ennyi év elteltével képes vagy egyetlen rövid bekezdésben összefoglalni, milyen hatással volt a helyét, céljait felismerő, feladatait távlatosan kijelölő fiatalemberre egy ennyire más értékrendszer szerint működő világ?
GJ: Nem tudom, mert az irracionalitással sem előtte, sem utána ily töményen nem találkoztam. A használható tapasztalatra nem volt igényem, kizárólag túlélésre törekedtem, senkiben sem bízhattam. Leveleztem, amíg futotta az energiámból, aztán pedig olvastam, írtam, feladatokat találtam magamnak.
OZ: Debrecen után egy másik vidéki nagyvárosba, Szegedre települsz. Mi az első, megmaradt kép?
GJ: A Tisza. Ahogyan dobálják bele egy hajóról a szikladarabokat a híd lábánál. Tényleg szőke volt a vize.
OZ: Szegeden – a hagyományoknak megfelelően – albérletbe költözöl. A hetvenes évek egyetemi-főiskolás világában az albérlet megsokszorozza a szabadságot, bár a kollégiumok drillje változó (a szocialista embertípus a jellemző), mégsem vethető össze egy külön bejáratú, szabad felhasználású lakással. Első képed az első szegedi albérletről?
GJ: Nem voltam albérletes, hanem a Herman Kollégiumban éltem, a hetedik emeleten, harmadmagammal. A barátnőm vett ki egy albérletet, közel a kollégiumhoz, Újszegeden, egy kies tetőtéri szobát, és legtöbbet ott tartózkodtam, s mivel szeretett tenni-venni, magam sem tettem mást. A Herman új kollégium, sok érdekes emberrel, jó bandával, mindenki TTK-s, és mindenki tudja, mit akar az életétől.
OZ: Beleveted magad a munkába. Biológusként. Harmadévesen már az Antropológiai Tanszéken dolgozol Farkas Gyula professzor mellett. Amikor fiatal segédként dolgozol, gondolom, részfeladatokat oldasz meg, mit csinál benned a költő, aki a világ teljességét keresi?
GJ: Csontokat mos az alagsorban. Esténként, éjszakánként Móra Ferenc ásatásainak leletét mosom a csap alatt a szitán, silabizálom Móra kézírását, és ha éjjel elmegyek, bezárom magam után az egyetemet. Farkas professzor magával visz az adatfelvételeire, egyszer egy hónapot vagyok vele például Békésen, fehér köpenyt kell magamra húzni, mert amikor a lányok antropológiai mérésében segédkezem, szüntelen feláll a farkam. Nagy élmény együtt munkálkodni az öreggel (annyi idős sincs, mint most én), ő az, aki eltilt a mozgalmárságtól, és azt hiszem, sokkal jobban ismert, mint amennyit abból elárul. Ő Bartucz Lajos tanítványa, tanszékvezető utódja, eredményes és sikeres tudós, és széles látókörű tanár. A verseimet, hogy olvasta-e, nem tudom, de hogy mindenben támogatott, azt igen. Ilia Mihálytól értesültem, olykor-olykor beszéltek rólam.
A művek
Onagy Zoltán: Írógép. Az írás Achillesz-pontja. A dolog nem úgy működik, hogy bemész a boltba, veszel egy ízlésednek megfelelő gépet. Nincs bolt, ha van is, csak cég vásárolhat. Az első gép megszerzéséig – abban a végtelen szegénységben, amit a két korán született fiunk generál – előbb kézzel ötször átírom az adott elbeszéléseket, pénteken délután buszra szállok, kölcsönkérem egy festőbarát bejelentett, regisztrált, a rendőrségen betűmintával hitelesített fadobozos Continentalját, és két nap, három éjszaka gépelek indigóval, átíró papírra, három példányban, hogy hétfőn visszaadhassam. Amikor az asszony besokall az írógép-mizériától, egyik születésnapomra emeletes Mercedes-gépet kapok tőle, ami huszonöt kiló. Gyönyörű, de a mozgatásához edzésben kellett lenni. Mi az első géped története?
Géczi János: Baka Pista, ha valami pénzt szerez számomra, ügyesen, s tőle szokatlan aggodalommal, menten materiális dolgokká konvertáltatja. A Kincskereső titkárnőjével inget vetet számomra, például. Egy ilyen pénzmag és az első munkahelyi fizetésem (az ötödik egyetemi évemben félállást vállalok Farkas Gyula jóvoltából egy UNESCO alapította magyar cégnél) már elég a nagy befektetéshez. Zalán veszi meg a piros Red Silvert számomra, Budapesten – és megtanulom a gép révén, hogy az írásnak újabb testisége is van. Azt a kézzel való skribáláskor nem érzékeltem. Már azon írom a Vadnarancsok verseit, az írógépszalagot, a hosszúvers betűivel, Zalánnak adom, aki elhagyja azt. Vagy nem hagyja, csak elkeveredik a sok-sok kacatja között. Én pedáns vagyok, ha dolgozom, akkora a rend az asztalomon, mint a mikrobiológiai laboratóriumban. Baka például hamucsomó közepette dolgozott, egy-egy vers végeztével a pipájából szétmorzsolt dohánymaradék és hamu borított be a környezetében mindent.
OZ: 1979–80 a „fordulatom éve”. Októberben megjelenik egy Palócföld-antológia, úgy vagyok benne, hogy a Palócföldben nem publikáltam előtte, kiadó küldi az első kötetet, az Eridanust, bejutok az Isten tenyerén ülünk című Magvető-antológiába, megismerek seregnyi fiatal írót, szerkesztőt, egyszerre tizenöt elbeszélést adok el, kérnek. Kéziratot kérnek! Két apró gyerek, üres, alig berendezett lakás Nagyorosziban, olyan hatszáz négyszögöles telek, amiben a föld harminc százaléka tarack, termővé kell tenni, nincs időm felfogni, hogy író vagyok. Ha gondolok rá, azt hiszem, így természetes. Az ember ír, eladja, ez a dolog normális menete. Újabb tíz év telik el, mire ráébredek, dehogy normális. A két év nálad is a pályára fordulásé. Hogyan történik?
GJ: Megnősülök, Mikó Ágnessel kötöm össze a sorsomat, középiskolai osztálytársnőm, tehetséges festőként indul, de később elhagyja a képzőművészetet, tanárrá válik. Az egyetem mellett dolgozni kezdek, biológus szerkesztőként, ami elvezet lassan a művelődéstörténet, a neveléstudomány felé, de lehetővé teszi a nyelvvel történő dolgozást is. Megírom a diplomamunkámat, antropológiai filmekkel foglalkozom. Szerveződik a Gazdátlan hajók antológia – amely már akkor jelenik meg, hogy átvettem a diplomámat, s elhurcolkodtam Szegedről. Megtudom, hogy nincs helyem az egyetemen, de hamarosan Nagy József professzor egy időre félállásba visszavisz, egy kutatásban vehetek vele részt: hogy a neveléstudomány valójában a művelődéstudomány része, általa tudom meg. Írom az első kötetemet, amely sosem jelenik meg. S elkészül az első interjús kötetem, Bakonyszentkirályról, egy fotós barátommal, Molnár Lászlóval. De ez a munka kiállításra készül, és sosem fejeződik be, mivel Móricz-ösztöndíjat kapok, s bevonulok egy pszichiátriára, nyersanyagért. Ott láttam megvalósíthatónak a biológiai és az írói tapasztalataim összekapcsolását. S abban az időben már el is válok Ágitól, s kezdem az együttélést Violával (amely eltart ötvenéves koromig).
OZ: A gép alapfeltétel, hogy elkészüljön, az ember eltegye aludni hónapokra a kész dolgot, verscsokrot, versfolyamot, az első nagyobb testet, hogy pihentetés után nyugodtan indulhasson idegenbe. Mikorra készül el az első – már magad számára is jegyzett – nagyvers?
GJ: Veszprémhez köthető. A szegedi Gazdátlanos versek után a ciklusok vonzanak, s ez többé-kevésbé máig így marad. Már itt, a munkahelyem városában, egy kollégiumban, ahol lakom, kezdem a Vadnarancsok verseit, amely aztán egy Haszkovó utcai lakásban válik befejezetté. Az 1400 soros cikluson belül ott az első hosszúversem is, amellyel ráadásul elégedett voltam. Ez a kötetnyi anyag elnevezése szolgál aztán a szociográfiák címéül is.
OZ: A nyolcvanas évek környéke az antológiaáradás évei. 1979-ig szinte semmi. Nekem legalábbis semmi. A szerkesztők rettegnek az új arcoktól, új nevektől, okkal. Csak valaki hátán, megbízható elvtársi ajánlással lehet bejutni a folyóiratokba. A rendszer óvatossága, mert a kommunista legenda úgy tartja, hogy az írók Petőfi Köre robbantja ki ötvenhatot, helyből marhaság. Íróféle ritkán forradalmár. Ha a folyóiratok válaszolnak, kétféle levél lehetséges: az első, ha jó vagy, „küldjön még!”. A másik, „írjon, tehetséges, küldjön újat”. Csakhogy telnek a hónapok, az évek. Közben valaki nagyember felismeri, hogy a vidéki folyóiratok környékén hegyben áll és lázadozik a fiatal, éhes költőhad, valamivel be kell tömni a szájakat. Ekkor válnak főszereplővé az antológiák. A Jelenkor legendás Fél korsó hiánya 1980-ban, a Tiszatáj Gazdátlan hajókja 1979-ben, aminek jelese vagy, a Palócföldnél az Ébresztő idő, nyolcvanban, a Forrástól a Szavak piacán, 1981-ből. Baráti alkotóközösségek születnek az antológiák körül? Hogyan szerepel a magánmitológiádban?
GJ: Déczy Péter írta valahol, hogy én szinte minden antológiában benne vagyok: ha ez túlzás is, de valóban sok téren megfordultam, és ha már ott voltam, akkor hívtak is a szervezők a maguk antológiájába. De a centrumom Szeged maradt, a Szigeti Lajos Sándor szerkesztette válogatás, élén Ilia Mihály előszavával, az lökött be az irodalomba. Ámbár ezek a kiadványok nagy visszhangot keltettek, nem voltak oly hatásosak, hogy feltáruljanak a kiadói ajtók. Még erősebb volt, mint ma, a válaszfal a folyóirat- és a könyvirodalom között. Nem volt átjárás a kettő között, egészen más elvárásoknak illett megfelelni a könyvhöz jutáskor, mint folyóirat-megjelenéskor: ebben az erdélyi és a vajdasági pályatársaink szerencsésebbek lehettek. Bár volt a két nagy kiadónak egy-egy fiatalokat összeterelő sorozata, de azokba mentor nélkül nem lehetett bejutni. A kapu előtt toporgóknak jutott például a Madárúton. Ez a központi antológia sosem teremtett aztán baráti közösséget – az abba bekerültek hamarosan féltucatnyi csoporttá estek szét, s ezek egyike a Csütörtök Esti Társaságnak nevezett, s félig-meddig ebbe is tartoztam, ámbár csak a peremén helyezkedtem el. Nem nagyon fogadták el a neoavantgardért való izgulékonyságomat. Másrészt sokan nehezteltek a Vadnarancsok négy élettörténet-rekonstrukciója fergeteges sikeréért.
