OZ: Az első látott, véres, naturális baleset, amiből kiderül a gyerek Géczi Jancsi számára, hogy az emberi test törékeny.
GJ: 15 évesen, az első gimnáziumi év zárása után Balatonszabadi-sóstó mellett, az M7-es építésének utómunkálatában vesz részt az az építőtábor, amelynek tagja vagyok. Hogy miért is építőtáboroskodom, nem tudom, arra sem emlékszem, hogy sátorban vagy máshol lakunk, s társaimra sem emlékszem. Lébecolunk egész nap, egyszerű a feladat: a rézsűt gereblyézzük, földet hányunk el és vissza. A betonúton időnként egy teherautó száguld el, és a számos felügyelő, kis-, közép- és felsővezetők egyike, hol dzsippel, hol személygépkocsival. Katonák is dolgoznak, továbbá civilek, bádogkannából mérik ki víz helyett a bort a pohárba. Van egy fiatal férfi, aki szépséges motorral száguldozik, némelykor megáll mellettünk, hír hoz, hírt visz. Tőlünk néhány méterre farol ki a járműve, a felüljáró oszlopánál, én ugyan nem látom, de a végeredményt igen: lemarja a teljes arcát a beton, szétnyílik az agykoponyája. Néhány percet még élt.
OZ: Az első felnőtt, aki felnőttként kezel.
GJ: A nagybátyám, anyám öccse. Ő ültet először a volán mögé, tanít vezetni. Akkor már összetörtem apám Wartburgjának az elejét, tartok is az átképzéstől. De Bandi érti a módját, hogyan kell egy 13-14 éves embert kezelni.
OZ: Az első feloldhatatlan titok.
GJ: Hogyan lesz élő, ami előzetesen még nem tűnt annak, s hogyan halott az, ami korábban élt. S hogyan mondható körül, ami elmondhatatlan.
OZ: Az első különös, akkor értelmezhetetlen szégyenérzet a madárfészkek kifosztása vagy egy madár lelövése után. Mifelénk ez rendszerint bosszúhadjárat a verebek, a seregélyek ellen. A verebek (van sok) időről időre elfoglalják az eresz alatti fecskefészkeket (van sok, szinte összeérnek az északi falon), mi pedig, amint észrevesszük, hogy a fecskefészekből lóg a töltelék, a veréb látványosan építkezik, a fészekszájból lóg mindenféle építőanyag, cipeljük a szénapadlás létráját, támasztjuk a falhoz, szüntetjük meg a fészekfoglaló terroristát. Ahogy az igazságot szolgáltató gyerekember egyik kezével kapaszkodik a legalsó cserépbe, másikkal rángatja ki a fészket, vele a lila hasú csimaszokat, azok halkan puffannak odalent, jár a lábuk, mintha bicikliznének, a szülők kétségbeesetten jajveszékelve pörögnek körülöttünk. Idő kellett, hogy lejusson, mit művelünk. A másik emlékezetesen csúnya emlék – ami lényegében a birtok általános és mindennapos védelme – a cseresznyefa és a hullámokban érkező seregélyhadak, a csúzli és a vágott ólom. Vékony, puhakötésű Solohovot olvasok elbújva a lombok közt, jönnek és jönnek a seregélyek, megállíthatatlanul vonzza őket a pirosodó cseresznye. Az akció végén, miközben öregapám csokorba szedi az áldozatokat a homokból, rafiahurkot köt a lábukra, hogy pörögjenek a szélben, miután felkötözi a döglött seregélyeket a szélső ágakra figyelmeztetésül, azt mondja: ügyes vagy, Gazsi. (Gazsinak hívott, a rend szerint Gáspárnak kellett volna keresztelni dédapám után, a Zoltán nem jött ki a száján.) A látványt nehéz elfelejteni. Évekig nem eszem meg a cseresznyebefőttet, a cseresznyés rétest, mert már a látványa a fát idézi a kitárt szárnnyal pörgő seregélydögökkel.
GJ: Nekem sem különbek ezek a szégyent okozó élmények, de szerintem az ember átéli mindezt, s nem is csak egyszer. Hozzátartozik a kisgyerekkorból a gyerekkorba, a gyerekből a kiskamaszba, a nagykamaszba, az ifjúba, sőt a felnőttbe való átmenethez is. Nyilván a kifejlődésünkhöz szükségesek ezek az iniciációk. Hagyom, hogy a húgom élve megkopasszon egy verebet a medgyesegyházai tanyán, az eresz alatt, míg a nagymamám egy csirke nyakát vágja el; árulkodom, hogy a testvérem megevett egy marék magot a kerítésre kapaszkodó szulákból, holott a tettét megakadályozhattam volna; látom, ahogy gimnáziumi osztálytársam kicseréli a dolgozatát az otthon elkészített fogalmazásra, és nem szólok; hogy a családi perpatvarokban némelykor igazságosztói szerepet vállalok magamra, ahelyett hogy becsuknám a szememet. Az igazságérzet és a tapasztalatlanság vegyüléke van bennem, hosszasan sem lehet belőlem kipurgálni, másként szólva sokáig maradok naiv és rendíthetetlenül ostoba.
OZ: Az első találkozás a nagyvilággal, a nagyvárossal?
GJ: Az első villamosutazás a debreceni Nagyállomásról a Nagytemplomig. És a villamoson az első orosz katonatiszt, akinek sapkájára rákérdezek.
OZ: Az első bandázás, a Pál utcaiak, a vörösingesek harca, és persze Molnár Ferenc szelleme. Molnár, ha nem is tudhatja, az évtizedek során millió és millió banda összeállásának szellemi atyja. A bandában betöltött rang, hely a rangsorban. Volt bandád? Pozíciód?
GJ: Nem volt, sosem. Az általános iskola végén indult be az őrsi élet, de az már a lányok meghódításáról szólt, kölykös rivalizálásról és a félálmok befulladásáról.
OZ: Az első ballagás, ami tudatosítja, hogy a dolgok időről időre véget érnek, nem tehetünk semmit. Mikor értetted meg?
GJ: Általános iskolában nem ballagtam, mert éppen Csillebércen voltam, valami biológiatáborban, ahol hiába próbált elcsábítani, mert nem volt antennám rá, az étkezde egyik mosogatólánya. Na meg otthon éppen ballagott Vali és Julika. A középiskolában ballagtam, de nem hatott meg nagyon. S az egyetemen talán ballagtam, de akkor már nem foglalkoztatott az egyetem.
Természettudomány vagy irodalom?
Onagy Zoltán: Gyerekszobából, viszonylagos függetlenségből, optimális, gyermeki szabadságból be a kollégium kaotikus sötétjébe. Móricz örök érvényű rajzot készít az állapotról – ugyancsak Debrecenedről. A Móricz-regényt anyám később nyomja a kezembe, hogy értsek valamit az egészből, a világról, hogy ne érjen tragédiaként minden újabb kellemetlen meglepetés. Számomra a kollégium – máig – a legsúlyosabb trauma. Hogyan éled meg az elszakadást?
Géczi János: Rühelltem a kollégiumot, s egy évig szenvedtem s bírtam. Egy negyvenágyas hálószobában, emeletes ágyak között éltem, a külvárosban, s az emeletről, ahol a szobánk volt, beláttunk az orosz laktanyába. Délután négytől tanulóterem, évfolyamonként van a sok iskolából összeszedődő falusi társaság szeparálva, két-három felügyelő tanárral, Pista bácsi ilyenkor fogadja a nőit, szép bajuszára ragadnak a középiskolás tanárnők, hát mi randalírozunk, ő meg aztán sakálként üvöltözik. A fiúkban nincs semmi kedvelhető, a zártságban még annyi se, a rivalizálás, a kicseszés, a heccelés, a gúnyolódás teremti meg a rangsort, nincs senki, aki sérülés nélkül megúszná. A katonaság ennél is rosszabb. Nem szívesen tanulok, mert nem úgy tanulok, ahogy a többség. Amit kedvelek, bár nem sok tantárgyat, azt könnyen elsajátítom, amit nem, azt meg tanulás révén sem. Tanárfüggő voltam, még a matematikát is tudom, ha olyan a tanár, hogy érdemes, s az irodalmat is utálom, ha vénkisasszonyos nyafogással beszélünk a hősi lelkületű, az öröklétbe vezető Odüsszeiáról. A képzőművészettől is a tanárom riasztott el a kockáival, szerkezetvázlataival, köcsögbeállításaival. A sportolástól pedig – lévén dagadt − egy másik. Ma már tudom, a középiskolában valódi oktatás csak szőrmentén lehet (ámbár ebben látja mindenki ennek az iskolatípusnak a lényegét), inkább csak nevelés, és így van ez rendjén. A kollégiumunkban a kortárs csoport uralta a teret, a gimnáziumban többnyire a jól kézben tartott tanár-diák koalíciók. Az előzőből gyorsan kiléptem, az utóbbit meg, ha érintett voltam, kedveltem.
OZ: Februárig minden levelem könyörgés és sírás, hogy anyám engedjen ki albérletbe. Ráadásul kollégistának lenni kitüntetés, nem vesznek fel mindenkit, egy következő csapda, értelmezhetetlen, hiszen a kollégium olcsó, meleg, ingyen a villany, csak a tanulással kell törődnöm, semmi mással. Te mivel veszed rá a szüleidet, hogy szabadulj a kollégiumból?
GJ: Nem kellett rávenni őket: látták, nem tanulok jól, nem illeszkedem be a közösségbe, nem lettem felszabadult. Apám szerint azonban azzal hatottam meg őket, hogy megígértem, jobban fogok tanulni. A húgom már eleve albérletesként kezdi a gimnáziumot, később kerül be kollégiumba.
OZ: Minden hiányzik az előző életből. A veszteségek összeadódnak. És nincs helyette semmi. A porosz iskolarendszer alapeleme, hogy ne lógj ki. Neked szerencséd van. Remek reáltanár az általánosban, innen egyenes íven egy biológia–kémia szak-osztályba, ahol abban kell teljesítened, ami közel áll hozzád. Ez átbillent a természetes hiányokon, hiszen csak tanulnod kellett egy grádiccsal magasabb szinten.
GJ: Nem volt semmi különös vágyam. Ami volt, az pedig megvalósult. Leszámítva azt, hogy nem lettem búvár – mélytengeri biológusság volt egykor a vágyálmom. A mai napig nem tudok úszni. Olvasni szerettem, s bármit olvashattam. A természetet járni, abban sem volt hiány. A mélázást sem tekintették szégyenteljes műveletnek. A barátnőim némelyike ugyan családi fölháborodást keltett, a legszebb és legártatlanabb kamaszkori szerelmem cigány lány, a Kossuthba járt, bár sokkal érettebbnek mutatkozott nálam.
OZ: Egy teljes keserves tanév, amikor valójában nincs senkim elérhető közelben. Annyi eszem van, hogy felmérjem, ha át akarok iratkozni egy közelebbi iskolába, jól kell zárnom az évet, ha a fene fenét eszik is. Azt hiszem, apám soha nem bocsátja meg a menekülésemet. Anyám, szegény, nem érti. A váltás-közeli életedből maradt valami, amivel csalódást okozol a szüleidnek, ami azóta is nyom, magadat hibáztatod?
GJ: Nem voltam kiugróan tehetséges, s nem teljesítettem a képességeim szerint sem. Önfejűségem sokban megkeserítette a mindennapjaimat, s az osztályba is nehézkesen tudatosult a magam helyzete. A verselést, azt hiszem, nem sokan támogatták, az a család többségénél kiverte a biztosítékot, nem sok jót mondtak a művészlétről. Se anyám unokanővére házasságáról, se a harmadági festőművész bácsikámról. Talán ez az ambícióm ütközött a legnagyobb ellenállásba. Azt, hogy a biológusságból átcsúszok az irodalomba, mire harmincéves lettem, már jobban veszik, hiszen munkahelyem mindig volt.
OZ: „Elmúltak az őszi versenyek”, mondja a jó Krúdy halálpontosan, és jut eszembe, milyen versenyző voltál fiatal lovagként, milyen versenyző ma? Harcos? Visszahúzódó? Rafinált? Miből áll az egyik, miből a másik?
GJ: Semmilyen. Nem rivalizáltam semmiben. A saját pályámat kerestem a futásra, kimondottan izgatott, hogy miben lehet összehasonlíthatatlan lenni.
OZ: Nyakig és eredményesen a biológiában, ugyanakkor a fizikában, kémiában, matematikában, gondolom, nem is lehet másként, van elképzelésed, a jövőről? Mi leszel, ha nagy leszel?
GJ: A matek, amíg a rutin kiépítésére ment, tűrhetetlen. A matematizálást jóval később fedezem föl, amikor ráébredek, hogy a betűvetés és olvasás mellett a legfontosabb az ember gondolkodásában. Attól kezdve rajongok érte, de addig unalmas és célszerűtlen. A középiskolai tapasztalataim is ezt igazolták. És nem volt kétséges, a biológiával fogok majd felnőttként foglalkozni, és az sem, hogy ezt nem tanítás révén teszem.
OZ: És végre az első írókérdés: hogyan kap teret az irodalom, hol lép be, mikor és miért lép be az életedbe? A biológia–kémia mellett nem sok hely marad, annak ellenére, hogy Debrecen a világ különleges pontja, hiszen van egy író-botanikusa, aki harmincévesen leteszi a kardot, a Lúdas Matyi mellé megírja a Magyar Füvészkönyvet, aki prózát és tudományos cikkeket fordít, szerkeszti a Debreceni Kalendáriumot, barátai közé tartozik Csokonai, Kazinczy. Előkép? Fazekas előkép, mint botanikus-író?
GJ: Csokonairól sok-sok érdekeset tudunk meg, nekem az tűnik föl, hogy a deákos műveltségében a természetrajznak miféle szervülései vannak. Az író-botanikusok inkább a rendszerszemléleti igényemben erősítenek, nem pedig a poétai vágyaimban. A skrupulusaikon meg röhögök.
OZ: Első emlékezetes irodalmi élmény?
GJ: Amikor Vernét olvastam.
Amikor egy debreceni egyetemista elolvastatta velem Simonyi Imrét és Buda Ferencet.
Amikor olvastam, tizenhat évesen, egy nagy verset. Juhász Ferenc: Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb.
Amikor József Attila Szabad-ötletek jegyzékét adta Zsuga Anikó a kezembe, tizenhat évesen.
Amikor húszéves koromban Zalán Tibor telefonál a Herman Ottó Kollégiumba, Szegeden, hogy másnap menjek be Ilia Mihályhoz, a Sajtóházban székelő Tiszatáj szerkesztőségébe. És a Mester színe elé léphettem.
OZ: Az első kép, gondolat, vagy a kettő együtt, amit meg kell írnod, olyan szép, olyan fontos felismerés!
GJ: Az őszibarackfák virágzása.
OZ: Az első verssor, esetleg rímes sorpár, amire azt gondolod, ez igen, ebből kellene még vagy ezer!
GJ: „Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz” – Tóth Árpádtól. Az öröm illan.
OZ: Első saját vers?
GJ: Ezt bizony nem tudom. De az első hónapok néhány jobb sorára emlékezem.
OZ: Első biztató szavak az irodalmi teljesítményre?
GJ: Zsuga Anikó, magyartanárnő: ez egy szép szó.
OZ: Találkozás az első hivatásos szerkesztővel?
GJ: Kiss Endre, Alföld. Rossz verseket mondott jónak. Én majd csak az Aczél Géza szerkesztette Alfölddel kerülök nagyon jó viszonyba. Aczél Géza amolyan fekete lónak tart.
OZ: Első publikáció? Az első vers látványa: kinyomtatva, fölötte a neved?
GJ: A Sárospataki Diáknapokra megjelent lapocskában egy-kettő.
OZ: Az első identitászavar, az első gondolat, hogy ebből gubanc lehet (gondolok itt a régi bölcsességre az egy ember, egy ülőfelület, két nyereg, két ló, egy kontextusban).
GJ: Biológus legyek vagy költő? Az érettségi előtt Zsuga Anikó arra igyekszik rávenni, levélben, hogy jelentkezzek magyar szakra, Debrecenbe.
OZ: Nézzünk egy pillanatot. Negyedikes vagy, az igazgató évnyitóbeszédét hallgatod, fejben megtervezed az évet. Melyik ág a prioritás?
GJ: Az igazgató, Polgár Sándor beszélt. Nekem már megengedték, hogy pehelyszerű szakállasan járjak az iskolába. Kutató biológus szeretnék lenni, növénytani kutatásokkal foglalkoznék, eszembe sem jut az orvoslás, a tanítás. Egyedül akarok lenni a terepmunkában, és szeretnék legalább egy virágos növényt fölfedezni.
