OZ: Az első női felügyelőnő, aki nem az édesanyád.
GJ: Eszti néni, a lengő szakállú mikulás. Liszkai Imréné, óvodai dada. Nagydarab, minden tagjában terjedelmes, lehengerlő teremtés volt, medve-mély hanggal, hatalmas szívvel és gyerekszeretettel. Hozzánk évente egyszer Mikulásként is betoppant, és bizony az első években csupa rettenettel járó teremtménynek bizonyult számomra. A puttonyával alig fért be az ajtón, a hangja szétvetette a szobát, és éves rosszaságaim listája nemhogy nem csappant, de mindig gyarapodónak és kínosan pontosnak bizonyult. Sosem voltam abban biztos, hogy ő a mikulás.
OZ: Az első ház, ami megmaradt az emlékezetedben.
GJ: A sajátunk, egy domb alján. A kertünk az utcánál széles, a vége csúcsban fut fel a dombra. A terület kétharmadánál megosztott, fenn az aprójószágok vannak elkerítve, majd meg őszibarackfák és két mogyoróbokor terebélyesedett. Az alsó rész hosszában megosztott, egyiken az L-alakú épület áll, egyik szárában a háromszobás lakás, nagy előszobával, bár mi nem azon, hanem a konyhán át lépünk be, a másik szárában található apám asztalosműhelye. A kert és a ház tengelyében hosszú lugas, kezdetében, a kerítésnél egy besztercei szilvafa (a tetejéről látni a máramarosi havasokat, alatta pedig, szeptemberben millió meg egy atalanta-lepke gomolyog az édes és erjedő, hullt gyümölcs környékén). A kertben izgató gizgazok, veteményes, gyümölcsfák.
OZ: Az első szoba.
GJ: A nappali, amely egyben gyermekszoba. Téglalap alakú, az egyik végén magasban kicsi ablak, amúgy még három ajtó: a konyhába, az előszobába és szüleim hálószobájába. Nem sötét mégsem. Átellenben a két gyerekágy, egy ebédlőasztal, televízió és lemezjátszó, illetve rádió. Egy-két szekrény és könyvespolc. S az apám készítette kisasztal a gyermekeinek, két barna kisszék. Az asztalon a mi könyveink, játékaink.
OZ: Az első ágy?
GJ: Az ágyamat is apám készítette, s én fenyőszagúként emlékszem rá. Szokatlanul széles, s három oldalról húsz-harminc centiméter magasban egy léckeret, gondolom, hogy ne essek ki belőle. A falon rongyszőnyeg és egy fali lámpa, lógó kapcsolóval. Az ágyban elfért mellettem a sok kacat, alvás előtt játszottam, könyveket lapozgattam, azok éjjel is velem maradtak.
OZ: Az első halott. Sudár, mord, nagyhangú, engem kivételesen kedvelő nagyapám fekszik felravatalozva viaszsárgán, beesett arccal, összemenve kicsire a tisztaszoba nagyasztalán. Első halott, akit látok, első és utolsó, akit otthon ravataloznak. Tizenkettő vagyok már, mégis évekig kísért a látvány.
GJ: Dédnagypapának a temetésére emlékszem, Medgyesegyházán, a Deák Ferenc utca folytatásában futó utca végén, a községi magtár mellett álló ház nagyon virágos udvarán állt a koporsó (az, amely évekig a padláson állt, és a száradó diót tartották benne), de őt nem mutatták meg. Az első látott halott nagymamám testvérbátya, ugyancsak a medgyesegyházi utcában, az öreg házban, ugyancsak diószagban. Ahogy belépek anyámmal az előtérbe, ahol a virrasztó rokonság énekeli a siratókat, s ahonnan a tisztaszoba, a ravatalazó hely nyílik, egyetlen pillantással látom az öreget, aztán anyám a szememre csúsztatja a tenyerét, magához húzza a fejemet és oldalra fordítja, ne nézzem. A fehér és dermedt arc évekig előrémlik.
OZ: Első nap az iskolában.
GJ: Nem emlékezem rá. Olykor, mert anyám alsós tanítónő, ámbár akkor fejezi be a képzőt, Debrecenben, amikor én is kezdem az iskolát, a Koló iskolába (a nevét az egykori tulajdonosról kapta, a falu egyik földbirtokosáról, az ő családi háza származott át az államra), ahol két tanterem van, be-benézek. Magam is ott kezdek, az egyik terem az anyám osztályáé, másik az enyém, azaz Komlósy tanító bácsié (ő tanít írni), majd pedig Margitka néni. Dudás Jánosné Margitka néni tanít később, talán másodikban, majd pedig Vera néni, anyám barátnője, illetve egy éppen végzős tanító. Felsőtől járok az iskola központi épületébe, illetve néhanapján a másik melléképületbe, amelyet vasárnaponként a kevés katolikus imateremnek használ (egy becsukható, falba épített szekrényben van a kereszt, olykor-olykor meglessük). A Koló iskolai élményeimet nem vagyok képes egymástól szeparálni, mintha a családi, a szülők társasági életének a folytatása lenne.
OZ: Első emlékezetes könyved. Hajtogatható, olvasó, képes, satírozható, kiugró ragasztott képpel, bármilyen könyv, amit évekig őrizgetsz, rejtegetsz. Van ilyen?
GJ: Hajtogatós könyvek ezek, az egyiken a falusi állatok képe és hangjuk jellemzői. A másik valami mesekönyv, s ha széthajtottam a nagy, kemény borítót, három vagy négy térbelivé váló jelenet tárult elém, a kastélyra pontosan emlékszem.
OZ: Első szerelem (plátói).
GJ: Egyszerre kettő. Dézsi Vali, aki semmi érdeklődést nem mutatott irántam, neki volt a legszebb, már nagylányos melle. S Rácz Julika, akinek a mosolya volt a legszebb. Kézfogásig sem merészkedtem el.
OZ: Első nemi élmény. Illetve a megvilágosodás pillanata, hogy a lányok más anyagból gyúrva, másként rakták őket össze, mint a fiúkat.
GJ: Elég hamar lettem kiskamasz, az osztály fiúinak fele, hasonló változásokba belecsöppentek nyersen és nyíltan taglaltuk az események zajlását. Az iskola vécéje, egy kátránnyal lemázolt melléképület, egyik fele a lányoké, a másik a fiúké, s köztük rosszul elkészített fal, amelynek peremén át lehetett a lányok fülkéibe nézni. Mindaddig, mígnem a szünetekben tanári felügyelet mellett kezdtek a lányok pisilni.
OZ: Az első tanár, aki fontos, akire felnézel, aki miatt akár napi egy órával többet ülsz bizonyos tankönyv fölött.
GJ: Katona Sándorné, Irénke néni a földrajz- és biológiatanárom. Már az első évben megkapom a főiskolai jegyzeteit, azokból a nyomatokból készülök a tanulmányi versenyekre. Miatta könyörgöm ki a mikroszkópot, a guppikkal és neonhalakkal betelepített akváriumot, s válok majd biológia–kémia tagozatos gimnazistává.
OZ: Az első emlékezetes igazságtalanság.
GJ: Apám engem fenyít akkor is, amikor a húgom a csínytevő. A húgomnak külön, alaposan kidolgozott technikája van arra, hogy rám tereljen mindenféle gyanút.
OZ: Az első emlékezetes iskolai vereség.
GJ: Sok volt, felsorolni is lehetetlen. Az osztálytársaim értékrendje ugyancsak különbözött az enyémtől. Először is, nem tudtam olyan messze pisilni, mint a legtöbbjük. Nem volt szabad se köpködnöm, se káromkodnom. Némely tanár úgy dicsért, hogy egyben meg is szégyenített. Télen bakancsban jártam, s nem csizmában, azt is urizálásnak hírelték. Fizikailag nem vettem fel a versenyt senkivel sem, ráadásul utáltam focizni. S az egyetlen alkalom, amikor beálltam a csapatba, csúfos véget ért: a labdával agyoncsaptuk az igazgató úr egyik tyúkját. Igazgatói intő lett belőle.
OZ: Az első emlékezetes iskolai győzelem.
GJ: Több szakkörbe is jártam, biológiára, földrajzra, kémiára. Irénke néni időnként osztály-, illetve iskolai vetélkedőket rendezett, azokon sikeresen szerepeltem. Aztán ebből nőttek ki a tanulmányi versenyek, megyeiek, országosak. Nyolcadikban, az országoson dobogós lettem, azt hiszem, második, s emiatt is vesznek fel − bár először létszámtúllépés miatt elutasítanak, de egy kérvény után megmásítják az álláspontjukat − a Tóth Árpád Gimnáziumba, a negyvenhét taggal induló osztályba.
OZ: Az első elvágyódás-életszakasz, amikor elbujdosnál, amikor „hagyjanak végre békén”, amikor „ne szóljanak hozzám”, amikor behúzod a függönyt.
GJ: Tizenkét éves koromban már nem szégyelltem, hogy nem parasztivadék vagyok, hogy nem tudok kaszálni, hogy nem kell állatokat gondozni, hogy adnak otthon elegendő időt az olvasásra, hogy autónk van, és azzal olykor-olykor kirándulunk, és hogy a családnevünk könnyen gúnyolódásra ad okot. Akkor már nem is nagyon van közös játékokra igényem az utca gyerekeivel, a betlehemezésbe is úgy ver be az apám. Járom kerékpárral a vidéket, gyalogolok a réten, tökéletesen elvagyok egyedül.
OZ: Az első „világgá-menetel”. Volt ilyened? Mentél világgá? Amikor a gyerekember számára nem jön össze semmi, ráadásul „nem szeretik”, és „miért kellene itt lennie, nem ő választotta ezt a helyet”, amire szépen rájátszanak olvasmányélményei, Gárdonyi, a Nagy indiánkönyv, egyebek. Kést szerez, kétnapi hideg élelmet, és nekiindul. Te nekiindultál valaha?
GJ: Én a föld alá bújtam be. A dombunkba, sok-sok hetes munkával, ástam egy kútszerű kürtőt, s a mélyén oldalba vájtam egy hatalmas üreget. Tükrökkel vittem be abba a fényt, s megterveztem a magam palotáját. Ráadásul nyárfatöveket is beszereztem, s körbeültettem a kert egy darabját, hogy majd az lesz az állatkertem elkerítője. Amikor a szüleim szembesültek az alagutammal a könnyen megomló homokban, volt haddelhadd. A nyárfák azonban felnőttek. Majd meg egy eperfára költöztem fel, az ágközbe pallókból nagy kuckót eszkábáltam, s oda csábítottam fel a lányokat.
