Születésnapi beszélgetés Géczi Jánossal. Az író, költő, esszéista, botanikus, tanszékvezető tanár május negyedikén tölti hatvanadik születésnapját. Jelen beszélgetés az irodalom és a III/III közös életére fókuszál. Az írót Onagy Zoltán kérdezi.
A falu és a város határán
Onagy Zoltán: Az első pillanat, amire emlékszel, miután kinyílt a szemed, miután az agy és a szem immár összekapcsolva. Megmaradt ilyen kép?
Géczi János: Az első kép, amelyre emlékszem, hogy apám távolodik a havas szántóföldön, s ott hagy magamra. Mára tudom az előzményt is.
Születésem időpontja után, a következő évben, egy hónappal megtoldva bővült a család. Megszületett a húgom. Késő ősszel agyhártyagyulladást kapott, kórházba került, és anyám is befeküdt, hogy tudja szoptatni. Apám egyedül maradt a házban, dolgoznia kellett a műhelyében, asztalosként kereste a kenyerét, nyilván a gyerekneveléshez se értett, hát elvitt anyósáékhoz, az egynapos vonatúttal megközelíthető Medgyesegyházára. Mami és Tati a Medgyesegyháza és Mezőbánhegyes között megépített tanyán éltek, a család nagyobbik részének itt volt a kolóniája, az egykori dédapai gazdaság szétosztott, örökösök révén szüntelen tovább darabolódó területén. Amíg a húgom kórházban volt, ezen a tanyán gondoskodtak rólam. A vasúti utazásról semmi emlékem nincs, arról sem, hogy bricskával megyünk az állomásról a nagy kertekkel és udvarokkal, gazdasági épületekkel kerített, vályogból vert, de tágas házba, de arról igen, hogy reggel, hogy már lehullt az első hó, és apám gyalog kaptat át a tegnap még fekete, nem régen szántott földön, ha tágra meresztem a szememet, akkor a vakító fehérségben semmit sem látok, ha meg összehúzom résnyire, akkor egyre csak kisebbedőnek mutatkozik az alakja. Állítólag bömböltem, utána akartam rohanni, s a fehér komondor, a tanya házőrzője se tudta a figyelmemet magához vonzani, pedig mindent megtett az elcsendesítésemre. Mindenesetre ő, ez a Burkusnak nevezett óriás jószág marad meg az elsőhöz menten csatlakozó, második emlékképemnek. A fehérsége ugyanolyannak mutatkozott, mint a hóé.
OZ: Az első hang, dallam, ének, altató.
GJ: A család tagjainak hangélményei nem maradtak meg. A gyerekkoromból, mivel mindennap az Esti mesével kezdődik az ágyba készülődés, megmarad a műsor felvezető és levezető szignálja. Amint megmarad a hétvégekről a Miska bácsi levelesládájának felvezető néhány taktusa is, anyám azzal ébreszt engem és a húgomat, hogy bekapcsolta a rádiót.
OZ: Az első érintés.
GJ: Szeretek eső után meztéláb tapicskolni a folyós sárgahomokban. A lábujjaim között feltör a futóhomokból képződött alig-sár, és, mert menten elszivárog belőle a víz, keskeny földlapocskákat formáznak az ujjközeim.
OZ: Az első étel, ízek, illatok.
GJ: Spenót, amit szeretek. Néha a sárgarépa-főzelék, ami jobb illatú, mivel édeskés a spenót fokhagymás szagánál. Ugyanakkor a spenót íze a jobb.
OZ: Van olyan illat, íz, amit bizonyíthatóan a kisgyerekkorból hoztál magaddal, és azóta kedvenc, vagy azóta taszít?
GJ: A zöldségek és a gyümölcsök íze életkorszakaimon át is megidézik a gyerekkoromat. És azóta sem szeretem a csirkeszagot, továbbá semmiféle nyers hús szagát. Újabban a kaport, annak odorát és jellegzetes ízét azonosítom a monostorpályi kerttel.
OZ: Az első fogalom, amit meg kellett érteni, tanulni.
GJ: A testvéremet szeretni kell. Mindez akkor bonyolódott el, amikor a szeretettel együtt járt a tiltás is. Csupa szeretetből az üvöltöző pólyás húgomat megtömtem fokhagymás-kacsazsíros pirított kenyérrel, mivel képzetem szerint éhes volt.
OZ: Az első játék: kiskocsi, plüssmackó, fürdőkacsa, képes építőkocka, kukoricaháncs katona?
GJ: Fehér vagy világos színű plüssmackó.
OZ: Az első családi játék? Mi telente dominózunk, malmozunk, finom erezetű, finom évgyűrű-rajzolatú fehér falemezre ácsceruzával rajzolt malomformán. A vonalakat apám időről időre áthúzta, mert elkopott, vagy beszívta a fa anyaga. Csak később derült ki, amikor a fiaimnak hasonló fára szerettem volna malmot rajzolni, hogy ausztrál feketedió lemeze volt, és hogy feketedió a hetvenes évek végén se égen, se földön nem kapható kiskereskedelmi forgalomban.
GJ: Mi is malmoztunk, majd dominóztunk és kártyáztunk. Később jelentek meg, karácsonyi ajándékokként a táblás társasjátékok és a mesekönyvek (Benedek Elek meséi, Illyés Gyula mesefeldolgozásai). Mesét anyám olvasott esténként. A diavetítés apám feladata volt (Csilacsali Csalavári Csalavér, Hófehérke és a hét törpe).
OZ: Az első élő állat? Anyám visz valahová, kétéves lehetek, és alig fejmagasságban százfős libacsapat repül el fölöttünk suhogó szárnyakkal a falu főutcáján, percekkel az elsüvítő libák után baktat a még nem repülő maradékkal, időnként előkapja ragyogó, sárgaréz katonatrombitáját, belefúj, jelzi, hogy érkezik, nyíljanak a kapuk.
GJ: Burkus. Majd pedig Léda, a vizslaszerű keverék, Monostorpályiban, aki időnként az óvodáig elkísér, s ha pedig délután megérkezünk, együtt a húgommal, csaholva rohan elénk. Majd egy tyúk, sárga tollú, amúgy főszereplője az első Pajtással készített fényképfelvételemnek. Az állatokkal jóban voltam (kivéve a sziszegve támadó libákat és a felfújódni mindig kész pulykákat, de azok csak a medgyesegyházi tanyán éltek, ámbár csapatosan), volt egy fülesbaglyom is, a tyúkok között szépen elvolt, mindaddig, míg meg nem ették a cigányok.
OZ: Az első félelmek, lidércek, szellemek, ködös, testetlen rémületek. Gyerekkoromat meghatározzák a falu csoportos munkái, amikor legalább öt, más esetben tíz öregasszony ül körben, én meg a sarokban. Az öregasszonyok kukoricát vagy tollat fosztanak, és mesélnek, mesélnek. Egyikük mesél, a többi hallgatja. Aztán a következő öregasszony kezdi a magáét. Verseny ez, kié véresebb, komorabb, borzasztóbb, áttekinthetetlenebb, annál nagyobb a siker. Képszerűek, plasztikusak ezek a mesék, e gyerek is látja a történetek mögötti riadalmat, titokzatosságot. Bűbájosokról, régi táltosokról, eltűnt, elvarázsolt falubeliekről, a kereszt alatt talált holttestekről szólnak a mesék, csupa fekete hullám, hömpölygő szürke felhő, sokáig tart.
GJ: Nos, nekem az ilyen archaikus élményekből nem jutott. A legfalusibb emlékképek apai nagyszüleimhez kötnek: a tollfosztáshoz, a kukoricamorzsoláshoz, a disznótor előtti nap hagymapucolásaihoz, illetve a csigatészta-készítéshez. Ezeken az alkalmakon a nőrokonok gyűltek egybe, s nagymama vezénylete mellett tevékenykedtek, s a munkát ugyancsak akadályozta az egybehurcolt népes gyereksereglet. Mi hatan voltunk közel azonos korú unokák.
A sötét és a köd és a hideg együttese riasztott, szorongatott, a testem kiterjedése veszett el benne.
OZ: Az első közösség. Az első közösségi élmény.
GJ: A szűken vett család köré szerveződő nagycsalád. Anyai részről a dédapát is ismertem, a nagyon sok bácsikát és nénikét, sógort, tántit, nyanyicskát, s azok leszármazottait, párjukat, unokatestvérektől azok távoli rokonságáig. A medgyesegyházi családi rész, mint a tótok többnyire, élénk és magától értetődően érzelemgazdag családi életet élt, nem csupán névnapon, születésnapon találkoztak, de ha nem is hetente, de néhány hetente bizonyosan. Nagy viták és nagyon nagy nevetések váltogatták egymást, s olyan derű lebegte be ezeket a családi alkalmakat, pedig a téeszesítés rémtettei ideje ez éppen, amelyben érezni lehetett egy megtartó erőt. Amúgy mindig volt egy-két ismeretlen is, hol egy barát, hol egy egykori árva. Ugyanis anyai nagyszüleim több árva vagy menhelyi gyereket is fölneveltek, emlékeim szerint hármat, akik, hogy középiskolába kerültek, már ritkábban jártak vissza hozzájuk, de soha el nem maradtak. Akikkel a nagyszüleim temetésén találkoztam utoljára.
