Epizódok, beszámoló, érzések: kritikaféle a Karinthy Színház Anna Frank jegyzetek című előadásáról, mely legközelebb május 5-én látható.
Izgultam, nehogy valami húsbavágóan hétköznapi mondatot kapjak. Azt nehezemre esett volna elmondani. Ilyenek is voltak pedig szép számmal. Nem szállhatok villamosra! Nem bérelhetek lakást! Nem léphetem át keresztény ház küszöbét! De szerencsémre ezt a tilalmat kaptam: Nem faraghatok fapapucsot! (Akadt más hasonló is: Nem dolgozhatok szélmalomban!) Ezt hangremegés nélkül, megfelelő hangerővel el tudtam mondani. Érthető: életemben nem faragtam semmit.
A német zsidó Anna Frank (élt 15 évet és 9 hónapot) és családja Hitler hatalomra jutása után menekült Frankfurtból Amszterdamba. Miután a németek megszállták Hollandiát, majd fokozatosan ellehetetlenítették az ott élő zsidók helyzetét, hogy elkerülje a deportálást, Otto Frank (családjával együtt) bujkálásra kényszerült. Az apa nem zsidó alkalmazottai segítették őket. Anna Frank 13. születésnapján ajándékul naplót kapott. Ebbe írta a „hátsó traktus”, az egy helyre bezártság, a lefokozott élet krónikáját 1942. június 12-e és 1944. augusztus 1-je között. Akkor valaki feljelentette őket. A németek elhurcolták a családot, az anya Auschwitzban, két lányuk Bergen-Belsenben halt meg, csak Otto Frank maradt életben. Ő adta ki Anna naplóját 1947-ben.
Hollandiában bujkált tehát a család, innen a speciális tilalmak (fapapucs, szélmalom stb.), ez tette lehetővé, hogy „könnyű” mondatot kapjak.
A MEGBÉLYEGZÉS
Egy padlástérben ültünk, egyszerű székeken, több tucatnyian. Lányok, fiúk jöttek oda hozzánk, és szépen sorban mindenkinek a ruhájára öntapadós, négyszögletű lapocskákat ragasztottak, különböző színűeket. Én pirosat kaptam. Minden színhez tartozott egy vezető. Ők csoportjaikat a padlás egy-egy sarkába terelték, ahol „tagjaiknak” adtak egy-egy mondatot (a már említetteket és hozzájuk hasonlatosakat) memorizálásra, későbbi elmondásra. Mindegyik egyes szám első személyben szólt, és tilalmat tartalmazott. (Az egyetlen „igenlő” felszólítás a sárga csillag viselésére vonatkozott.) Aztán a csoportok egyesültek, nézők és játszók egyetlen hatalmas kört alkottak, és akire a középen álló leány rámutatott, előjött a maga mondatával. Rám is sor került: „nem faraghatok fapapucsot!” Élő lajstrommá állt össze: mit nem tehettek a hollandiai zsidók a német megszállás után. (Nyilvánosan szinte semmit. De élhettek. Még.)
A leány vezényletére egyre sűrűsödtek a tilalmak, gyorsult a tempónk, hangosult a hangerőnk. Kórussá vált a tömeg, fortissimóvá olvadt a tiltásrengeteg, csak a „karmester” intése vetett véget neki. Csend következett.
Anna Frank jegyzetek az előadás címe. A helyszín a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola padlása. A közönség túlnyomórészt középiskolásokból, mindenképpen fiatalokból áll (bár vannak idősebbek is), Vidovszky György rendező és Deres Péter dramaturg elsősorban nekik szánta az Anna Frank naplója e sajátos adaptációját, mely voltaképpen nem is adaptáció. Inkább (hogy kibővítsem a címet): kortárs honi jegyzetek – szituációk, kommentárok, demonstrációk – a napló margójára. Az előadás „gazdája” a Karinthy Színház (és a Művészeti Szakközépiskola).
A MEGTORLÁS
A riporter egy lányt faggatott a holokausztról, aki a nagyapja emlékeit idézte fel. A nagytati egy zsidó családot bújtatott a vészkorszak idején. A lány a „nagytati” és a „zsidó” szavak említésekor mindig idegesen röhécselt. A szomorú események krónikája így egyre inkább vihorászásba fulladt, hisz a lány minden próbálkozása, hogy megőrizze komolyságát, kudarcot vallott. Közönségként, tanúként, résztvevőként zavaros érzések kerítettek hatalmukba. Szégyelltem magam, hogy a lány hatására – nézőtársaimmal együtt – nevetek a kínos szituáción, nem éreztem helyénvalónak a reakciót e fájdalmas tárgykörben. Szántam a lányt, ugyanakkor dühös is voltam rá, amiért (önuralom hiányában) ilyen visszás helyzetbe hozta magát s ezzel engem!
Aztán a riporter a hajánál fogva a földre dobta a lányt. Bántalmazta, ütlegelte, megrugdosta. Az én kevert érzelmeimből a haragot, az agressziót választotta ki, és vitte a végletekig. A nevetés azonnal elült. Maradt a döbbenet és a szégyen. Nem ezt akartam. Nem kívántam, hogy áldozattá legyen a lány.
Erre való a színház. Hogy összekapcsolja (és szembesítse) a világ, a társadalom, a történelem jelenségeit, tökéletlenségeit az én benső tökéletlenségeimmel. Az élmény erejével világítson rá a folyamatra: hogyan származnak a társadalom bajai, katasztrófái az egyén pszichéjéből.
A PADLÁSON
Vidovszky György nehéz utat választott rendezésében: az Anna Frank-történetből egyszerre bontja ki a mindenkori fasizmus emberi (!) természetrajzát és az áldozati lét kínjait. A padlás klausztrofób terében szinte bőrünkön érezzük: mit jelenthet két évig pisszenéstelen fegyelemben, félelemben élni. Megfelelő, erős hangsúlyt kap azonban az is: a lélek miféle sötét, mégis kisszerű, hétköznapi erői hajtanak egyeseket arra, hogy kirekesszenek másokat, s így uralkodjanak rajtuk.
Abban, ahogy Vidovszky demonstratív epizódokból felépíti a játékot, ahogy a játszók megmozgatják a közönséget – a padlás megosztott terében – helyszínről helyszínre, egyszerre vélem felfedezni a passió- és moralitásjátékok, a tandrámák, a vásári képmutogatások és Jancsó művészetének jótékony hatását. A speciális szerkesztésből adódóan az előadás nem minden pontján kellően intenzív. A színészeknek nem könnyű a dolga. Mindannyian több szerepet játszanak, az együttes ereje a perdöntő, miközben egyénenként is helyt kell állniuk. (Álljon itt valamennyiük neve: Szalay Marianna, Felhőfi Kiss László, Császár Réka, Kálmán Orsolya, Budai Márton, Domján Klaudia, Hajdú Ágnes, Hajdú Péter, Kis Veronika, Miskolczi Fruzsina, Pallós Tibor, Szalay Zsófia, Szuromi Bernadett, Valkó Bence.) A „felnőttek” esetében mindez kifogástalanul sikerül, az „ifjaknak” azonban (a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola tavaly végzett növendékeinek) némileg egyenetlen a teljesítménye. Mint jeleztem, gyakran van szükségük demonstrátori, „vásári komédiási” erényekre, ez fordul át náluk olykor külsődlegességbe.
Ettől még – eddig sem rejtettem véka alá – az Anna Frank jegyzetek megragadó előadás. A nézőt (használtam már e szavakat) tanúvá, résztvevővé teszi. Arra késztet, hogy számot vessünk önmagunkkal, történelmünkkel, azzal, ahol és ahogy élünk. „Jó szóval oktat”, „játszani is enged”. S hogy a „szép, komoly fiak” mennyire hajlanak erre a szóra, azt a jövő dönti el.
A JEL
Amikor kiléptem a padlás ajtaján, leszedtem azt a bizonyos piros, négyszögletű lapocskát a ruhámról. Ráragasztottam egy papírlapra, és eltettem. Megőrzöm. Ha már szüleim sárga csillagja nem maradt meg. Ahogy egyetlen tárgyi emlékük, fényképük sem 1944 előttről.
2014. április 10-én láttam az előadást. Hazafelé, a 19-es villamos megállójában feliratra lettem figyelmes. Kézzel írta oda valaki, tán még most is ott van: „Tolvaj buzi zsidó MSZP és DK.” Szó szerint így.
