+ Irodalom

Ayhan Gökhan: Festetics Rudi

Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem… Részlet Ayhan Gökhan készülő ifjúsági regényéből

Egy másik történet szerint több ezer évvel vagy millióval –a számok nem az erősségem,– azelőtt különleges állatok laktak a barlangok mélyén. Hallottam már vak, tarajos tengerisünről, három fülű ékszer-poszátáról, aki a barlangban elfolyó vízből felszálló forró párában érezte jól magát, az segítette a tájékozódásban. A kedvenc állatom azokból az öreg időkből egy törpefarkas, a barlangfal megörökítette lenyomatból sejthető, milyen fürge kis állat lehetett, s mai társainak inkább a karikatúrája, mint sem az ős őse volt. Nem tudom, amikor nekem mutogatják a múzeumokban azokat a szőrös embereket ábrázoló ősembereket az előreugró állkapcsukkal és a bunkó formájú kezekkel, felébred bennem a tagadás szelleme, s erősen tiltakozik minden ocsmányság ellen. Na jó, ilyet azért nem illik mondani az ős ősökre, még ha az igazság jól benne van a dologban.

Fent, a kilátó félgyűrűjében úgy lihegtünk, mint hetven üldözött agár. A táskánk súlya majdnem lerántott minket a földre. Néztük a lent kanyargó Duna felett milyen elegánsan ível át a híd, köt össze Pestet és Budát, a szörnyű iskolát és minket. Peti szerint nem lenne nagy ügy a hidak… azonnal leintettem. Áthajoltam a korláton, majdnem lezuhantam, ha Peti nem fog meg. Miközben tartott, sikerült belesnem, a korlát alatt domborodó sziklán bejárat nyílik, egy barlang szája, ha nem a Gellérthegy hátsó fele.

Röhögtünk egy nagyot, aztán nyomás, — kimásztunk. Néhány ügyes mozdulat után teremtünk a barlang belsejében a közben összeszedett sziklából kiálló gallyak maradványaival a fejünkön. A táskámról kivételesen lemondtam, engedtem a kíváncsiságomnak, lesz, ami lesz, — a kilátón hagytam. Néhány matek – és fizikakönyvet kinek lenne mersze elcsenni? Egy matematikusnak és egy fizikusnak. Fúj! Irány a mély!

Mentünk befelé a sötétben, utazás a Gellérthegy középpontja felé, sziszegte a hátam mögött Peti, s refrénszerűen többször a sarkomba rúgott.

„Bocs, nem látok semmit.”

„Oké, oké… Figyelj, nincs nálad véletlenül egy lámpa?”

„Véletlenül, ami azt illeti, akad egy. Ja, tényleg. Bocs, elfelejtettem.”

Fény nyílt az alagútban. A barlangfal hűvös volt, apró bogarak másztak rajta, pókháló lógott a nyakunkba fentről. Nem tudom, hány percig mentünk megállás nélkül, s melyikünk mondta, hogy megállhatnánk, míg végre tényleg megálltunk.

„Na.”

„Mi van?”

„Tulajdonképpen hova megyünk?” tettem fel az időszerű kérdést Petinek, egyik lábamról a másikra állva.

„Befele. A mélybe be keményen.”

Annyira elfáradtam, hogy kezdtem megbánni az egész túrát. A Gellérthegyben nincs semmi, üreges járatok szövik be az egészet, s a legidegesítőbb az, hogy sehol egy termetes állat vagy szörnyeteg, valami érdemleges.

„Világíts ide!”

„Mi van ott?”

Találtam valamit. A ráeső lámpafényben négyszögű vonal rajzolódott ki a földből. A következő pillanat a zuhanás pillanata volt. A négyszög egy lejárat volt. Zuhanás közben a világ összes természettudósa lepergett a szemem előtt. Tíz méter után Galilei rémlett fel, s önzetlenül nyújtotta felém a távcsövét, s mire elvettem volna, újabb tíz métert zuhantam és fogtam kezet Bólyai Jancsival, miközben ő latinul vagy milyen nyelven köszöntött, s tőlem érdeklődött édesapja, az öreg Farkas hogyléte felől. A válasz elmaradt, a következő és következő tíz és tíz méter bepillantást engedett nekem Neumann János szobájába, a számítógép megteremtője kopasz fejét vakargatta, kezében töltőtoll, s a kigyúló szellem lángcsóvája pörkölte meg a ruhám szélét, mert azonnal zuhantam tovább, talán a Matematika Tudományának őstengerébe megfőni, nem áltattam magam, egy ilyen tenger nem lehet másmilyen, mint végzetes és tűzforró. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy földet értem. Erőteljes sóillat a levegőben. A tenyerem finom szemcsés homokban végződött, idegen szavak zörögtek a minket körülvett forgatagból. Sikerült kinyitnom a szemem. Megdöbbentő volt. A látvány úgy szippantott magába, mint a megoldhatatlan matematikafeladat. A fejemhez kaptam, hátha nem vagyok magamnál, s a józan ítélőképességem szenvedett végzetes sérülést. Peti megbökött, ő sem hitt a szemének. Előttünk hatalmas hajók emelkedtek, s hegyes orrúkkal néztünk farkasszemet. Egy forgalmas kikötő vett körül, mindenhol emberek szaladgáltak és cipekedtek, káromlások pörkölték a levegőt, kutyák ugattak, a kikötő kőkockáin bepakolásra váró áru, s tőlük nem messze zöldség – és halárusok.

„Fúj, én utálom a halszagot.”

„Micsoda?” tértem magamhoz.

„Elviselhetetlenül nagy a halszag. Te, ez undorító!”

Egy tengerész lépett el előttünk, két akkora váll vetett ránk árnyékot, hogy szinte összelapoltunk a súlya alatt. A tengerész arca egy régi olasz tájkép egyik figurájára emlékeztetett, még a nagypapám előtti időkből, s kíváncsi lettem, hol vagyunk most tulajdonképpen. Vagyunk-e még egyáltalán, vagy meghaltunk, s ez a kikötő a túlvilág, mostantól halászként kell élnünk amíg, .. de amíg nem volt, tehát örökkön örökké. Petinek ez a változat nem tetszett, szerinte időalagútba kerültünk, s minél előbb jó lesz megtalálnunk a visszavezető utat, mielőtt késő lenne végképp. Ezt meg én tartottam hihetetlenül elképzelhetetlennek, s engem igazolt, hogy egy ismerős arc rémlett fel az egyik túlméretezett hajó előtt. Egy középmagas férfi, rémlett, hogy láttam már valahol. A szomszédunk unokatestvére, vagy ki a fene, ezt valamiért nem sikerült tisztáznom. Aztán a mérleg serpenyője Peti felé dőlt, s az én fejemen koppant.

„Megvan! Festetics Rudolf.”

„Az meg ki?” értetlenkedett Peti, s lesegítette fejemről a mérleg nyelvét.

Nem titkolhattam tovább előtte a földrajzszerelmem. Késő.

„Az egyik legnagyobb magyar utazó. És ha valóban ő az, és miért ne lehetne, akkor neked van igazad. Belekeveredtünk a tizennyolcadik századba.”

„Azta! Ez jó buli lesz!”

Peti lelkesedése rögtön abbamaradt, a hirtelen lecsapó zivatar nem engedte a szívben lezajló folyamatok akadálytalan felszínre törését. Ostorként sújtott le ránk az eső, fedezék után kellett néznünk, az hiányzik még, hogy a tizennyolcadik században kapjunk tüdőgyulladást, amikor a gyógyítása reménytelen, főleg nekem, aki a tetejébe még asztmás is vagyok. A tenger felé vettük az irányt, befutottunk az egyik rozoga fabódéba. Szemek vettek célba minket, egyik ijesztőbb volt, mint a másik, attól tartottam, verekedésre hívnak a tenger tetovált, hajókötél-agyú ördögei, s estére a hajóárbocon forgunk, mint a huszonegyedik század ínyenc és ropogós csemegéi a tizennyolcadik század sirályainak. Hogy elkerüljük a feltűnősködést, zavarunkban az ablakhoz mentünk, onnan néztük tovább a záport. Talpunk alatt kényelmesen ropogott a jó öreg tizennyolcadik század hajópadlója, nem illemből, inkább némi félelemből álltunk rajta kihúzott derékkal, nehogy beszakadjon s zuhanjunk ismételten néhány percig, a Rákóczi szabadságharcon át bele a török hódoltság kellős közepébe, ahol is engem tiszta hülyének néznének törökök és magyarok ezzel a névvel, hogy Zoltán, ami a szótár szerint a szultán szóból eredeztethető. Az arcok hamar elterelődtek rólunk, nagyon kontinentális volt a hely amúgy, mintha Európa összes nyelve itt rendezett volna találkozót, az európai nyelvek nemzetközi találkozóját, s izgalmában mindenki a másik szavába vágna, alig-alig jutott el magyar szó hozzánk, az is szigorúan bor és erős dohány fűszerezte formában. Ha emlékezetem nem csal, — s miért tenné ezt? – Peti arcán az ijedtség összes árnya végigfutott, a szilvakéktől a penészvirág-zöldön át a tojás-sárgáig.

Az öreg eső nagy ütemeket csapott égi zongoráján, pattogzott a víz, ütötte a tetőt s a kikötőben magányosan ácsorgó tengeri madarak tolla ragyogott, mint otthon Izabella néni lépcsőházszagú, ezeréves kabátján a gallér. Annyi jóval kecsegtetett a mostani helyzetünk, hogy ha itt iskolába is dugnának, negyedannyit kell tanulnunk, a nagy természettudományos felfedezések kora még nem köszöntött be ebben a században.

Tévednék?

Elbizonytalanodtam.

Nagy reccsenés szakította félbe a gondolatmenetem, az ajtó felé sandítottam s ott állt előttem a nemesi származékát minden mozdulatában mutogató utazó, gróf Festetics Rudolf személyesen, akinek egyik képe a szobám falán takarta a nem túl szép bemélyedést. Papírarca eleven hússá változott, egyfelé, az asztalom rendetlenségére meredő tekintete most mindenhová nézett, néhány pillanatig rajtunk is átfutott, majd megindult a pult felé, s vele mozgott a derék, eleganciában és finomságban pácolt, nemes test is. Egy matróz követte, s miután kikérte az üveg rumot, figyelmesen a grófhoz fordult.

– Tekintetes kapitány úr, ilyen időben nem indulhatunk el.

– Nem tűrök ellenvetést! Nyilván hallottad, mit teszek azzal, aki ellentmond a parancsaimnak. Nem egy matrózlázadást levertem már, ez sem okozna különösebben gondot. Meg aztán, a dühös tenger jobban szereti a dühös matrózfalatokat, mint szélcsendben az engedelmes matrózt.

A gróf alig halhatóan nevetett.

A matróz nagyot nyelt ijedtében, megadta magát.

– Bocsásson meg drága kapitány úr, értettem. Megyek, felkészítem a többieket az útra.

Halkan zárta be maga mögött a tákolmány ajtaját, a pulton ottfelejtett rum egy szemfüles csavargónak szolgált lélekmelegítőül ebben a vacak időben. A gróf egy teát ivott, ráadásul fekete teát, szivart vett elő, s mélyeket szippantott, mint aki előtt nincs semmilyen akadály.

– Nem tűrök ellenvetést! – zúgott a fülemben a század alighanem legvagányabb mondata. Az akciófilmek szupersztárjai megirigyelhetnék mondat volt ez, kemény és határozott.

– Menjünk ki. – bökött meg Peti.

– Nem. – korai lenne.

– Elállt az eső. Felszakadozik a felhőzet.

– Mi vagy te, időjárás előrejelzés? Maradunk. Nem tűrök ellenvetést.

Peti értetlenül bámult rám, s érezve a magabiztosságom, elhallgatott. Festetics arcán megrándult a ránc, kivágtatott az ajtón. Utánamentem.

– Most meg mész? Mi van veled, Zolika?

Alig hallhatóan szólt mögöttem Peti hangja.

Odakint az esőáztatta távolban kirajzolódott Fiume csillogó partvonala.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top