+ Irodalom

Ayhan Gökhan: Festetics Rudi

Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem… Részlet Ayhan Gökhan készülő ifjúsági regényéből

Az alagút füstös sárkánytorkából ömlöttek az autók és a buszok, mint a Feketeerdő tortából a rum.

Peti ajánlotta, hogy menjünk át az alagúton, régóta szeretne, s eddig a szülei nem engedték, most tehát itt van rá a nagyszerű alkalom. Szerintem erre nem ez volt a nagyszerű alkalom, s őszintén elmondtam neki, hogy egy szürkés-szmogos alagútban tett sétára azt hiszem, soha nincs megfelelő alkalom. Peti méltatlankodva nézett rám, hogy kerülöm a veszélyt, mint aki nyulakat rejteget a cipőjében, s én ezt kikértem magamnak, mondván, az óvatosság még nem keverendő össze a hülyeséggel, a bátorság a szmog-evéssel. Hamar belátta, s elindultunk a püspök-látta Gellérthegy irányába.

Tizenhárom évesen az ember ne hozzon felelőtlen döntéseket. Ez az íratlan szabály a komoly lógósok kézikönyvének harmincadik oldalán található, óriás betűkkel, pirossal aláhúzva.

Elmondanám, hogy Peti és én régóta ismerjük egymást. Barátságunk története bőven bővelkedett hajmeresztő ötletekben és lebeszélésekben. Például tíz éves korunkban Peti azt tanácsolta, valamelyik éjjel, mondjuk a hónap legsötétebb és legijesztőbb éjszakáján másszunk be a Fővárosi Állatkert könnyen megmászható rácsán, s lopjuk el az egyik elefántot. Elképzelése szerint nem sok, egy hatalmas kartondoboz elég lesz az akció végrehajtásához. A nagybátya raktáros, biztosan nem bánja, ha a raktár néhány napig nélkülöz egy tetemes dobozt. Az elefánt méretei és a doboz méretei közt fennálló különbséggel Peti nem igen számolt, szentül meg volt győződve róla, hogy van elefántnyi doboz abban a könyvraktárban.

Hajmeresztő ötletei soha nem fogytak el. Tizenegy évesen a Széchenyi Fürdő medencéinek a leeresztése volt tervbe véve. Erről aztán nagyvonalúan és méltósággal lemondott, miután figyelmeztettem, hogy azután mi lesz, hogyan mennek el úszni a szüleivel a nyári szünetben. Peti hamar belátta ennek a több sebből vérző tervnek a veszélyes pontjait, s rögtön egy másikon töprengett. A másik, nem kevésbé furcsa ötlete egy júliusi, szúnyogcsípéses este pattant ki a fejéből, s az évszázad rejtélyes bűnügyeinek a sorát volt hivatott szolgálni. Ez nem állt másból, mint a Nemzeti Múzeum műkincseinek az eltulajdonításából. A rablók névjegyeként fehér kendővel átkötött fejű plüssmackókat hagyunk a tett színhelyén. Ahány lopott műkincs, annyi mackó. „Na, micsoda ötlet! Nem gondolod?” Kérdezte tőlem, s szünet nélkül ecsetelni kezdte a merész tett részleteit, a legapróbb hibalehetőséget is számításba véve. Mert komoly bűnöző, aki az évszázad bűntettére készül, alapos tervet készít, s jól megrágja a dolgot, ötvenszer, mint a nagymamája odaégette rántott húst.

Hiába, a jó barátság, mint a szeretet, nem fogy el soha. Mondanám, ha nem akarnék giccses lenni. És hát nem akarok giccses lenni!

Hogy a Gellérthegy hegy, azt sokan kétségbe vonják, s helyette a tisztes domb elnevezést ajánlják. Akár hegy, akár domb, mi Petivel szeretjük, s szerintünk ez a világ legszebb dombos-zöldes hegye, szikláin a magyar történelem zivataros századainak éles víznyoma, tetejéről a messzeségbe nyúló pesti panoráma, barlangjaiban változatos flóra és fauna. Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem, de nem árt valamiből néha rendesen a felkészülés. Peti előtt titkoltam ezt a képességem, s a jó tájékozódásra tereltem a szót.

– Peti, nem arra, erre!

– Dehogynem, nézd, ez az út visz fel.

– Ez az út elvisz a fenébe.

– Egy fenét.

– Hidd már el!

Két percbe telt, míg sikerült meggyőznöm, hogy én gyanítom jobban a helyes irányt. Hát, ha minden út Rómába vezet, Petivel biztos, ami biztos, eltévedünk, s legfeljebb a Római partig jutunk, a Balaton helyett meg egyenesen a Fertő-tónál kötünk ki, bokáig szárazon.

Nekivágtunk a felfelé kanyarodó útnak. A táskánk tele volt könyvvel, matematika és fizika könyvek terhe alatt rázkódtunk, egyenletek és képletek feszültek a hátunknak. Peti majdnem kidobálta a könyveit, s mint mindig, sikerrel jártam, a meggondolatlan ötlettől elállt.

A Gellérthegy legendái jártak caplatás közben az eszemben. A nagyapám mesélte történetekből kibújó barlanglakók és furcsa alagutak legendája volt a kedvencem, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a város középpontja ismeretlen alakok táborhelye és a Duna a különcök fürdője, mindig éjszaka, mert ha bárki meglátná őket, kénytelenek lennének elfújni a várost, mint egy pofátlanul égő gyertyát. Nagyapám a történelmi tényeket úgy keverte a mitológiával, mint egy Monte Carló-i krupié a kártyalapokat. Beszélt a Gellérthegyen élő hajdani őslakókról, későbbi szőlőműves törökökről, akiknek az idejében természetesen a hegy neve egy török szultán nevét viselte. Hiába gurították le addigra az öreg Gellért püspököt, ezt a pogány törökök nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy is vették volna, s a barbár tettben a saját győzelmüket látták, lelkesen helyeselték a dolgot. Nagyapa ennél a résznél mindig azzal hozakodott elő, hogy nem tudja, mit szólt volna az a koleszterin-gazdag hordóhasú török pasa egy hordóba gyűrve, ha váratlanul legurítják, talán még le is fogy néhány török lakomákon felszedett kilót ijedtében, mielőtt belecsobban a kék szájú Dunába, s bugyogva eltűnik. Akkortájt néhány hegyi farkasból állt a hegy élővilága, s egy-egy török eltűnése az ő falánk étvágyuknak tulajdonítható. Ezért a farkas nemzeti állat, a hódítók ellensége és a magyarok jó és hűséges barátja.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top