+ Irodalom

Hermafroditák kora

A felnőtt maga döntheti el, hogy szimplán férfi, nő vagy épp hermafrodita, androgün, méhes férfi, esetleg fütyis lány akar-e lenni.

Kim Stanley Robinson: 2312, Agave Kiadó (2014), fordító: Farkas Veronika, szerkesztő: Héjja Judit, korrektor: Boncz Éva, 2835 Ft

Örök vágyálmom, hogy egyszer majd beállít hozzám egy időutazó, mondjuk a Doktor, és kölcsön adja az Emberiség Történetének (remélem) vaskos kötetét 2014-től a Nagy Végig. Őszintén: ki ne volna kíváncsi a holnapra? Kim Stanley Robinson biztosan az, különben sosem írta volna meg hatalmas látomását, a 2312 című regényt, mely, ha nem is a Nagy Végig, de egy általa kiötlött Nagy Változásig kalauzolja el az olvasót.

Lássuk csak, mire számíthatunk Robinson szerint háromszáz év múlva. Először is: az emberiség addigra gyakorlatilag belakja a naprendszert. Az alternatív energiaforrásoknak és a jobbnál jobb rakétameghajtóknak köszönhetően a Földről induló diaszpóra előbb a Marsot, majd sorra szinte minden bolygót, holdat és arra érdemes aszteroidát elér. A Vörös Bolygó légkört, valamint növény- és állatvilágot kap, a Vénusz viharait lecsendesítik, majd előbb tengereket, azután pedig városokat telepítenek rá. A sokkal barátságtalanabb, teljes terraformálásra alkalmatlan égitestek, mint pl. a Merkúr, melynek felszínét minden reggel üvegessé olvasztja a közeli Nap, vagy a tűzhányóktól szabdalt Io (a Jupiter legbelső holdja) sem ússzák meg az „emberfertőzést”, hisz az előbbi felszínén gigantikus síneken a Terminátor nevű vándorváros araszol, mindig épp a napfelkelte előtt járva, nehogy szénné égjen, míg az Ión kutatóállomás létesül.

Robinson látomásának legizgalmasabb darabkái az űrben keringő terráriumok. Ezek a gigászi „buborékvilágok”, melyekből eddig 19 340 épült, egy-egy hatalmas aszteroida belsejében találhatóak. Az automata gépek hengeres lukat fúrnak az „űrkavics” belsejébe, majd finoman megpörgetik azt a hosszanti tengely mentén, így állítva elő bennük a hamis gravitációt, s végül olyan ökoszisztémát telepítenek bele, amilyet csak akarnak. Tényleg van köztük mindenféle: esőerdei dzsungel-, mongol sztyeppe-, francia kastélyokból álló üdülő-, egybefüggő vízfelülettel bíró óceán-, búzatermő-, és síparadicsom-világ. A legtöbbet magánvállalkozók tervezték, építették a saját ízlésük szerint, s mivel folyton a naprendszert járják, egyben átszálló „űrhajókként” is üzemelnek. A terráriumok 70%-a állatkerti világ, mely a puszta utazáson és kellemes élettéren kívül a Föld flóráját és faunáját is őrzi, hisz ezek java része az anyabolygón kihalt.

S vajon milyen maga az ember 2312-ben? Robinson látomásában az emberiség már rég nem kétnemű. A tökéletes genetikai beavatkozásoknak köszönhetően az egyén felnőtt korában maga döntheti el, hogy szimplán férfi, nő (e két szimpla „változat” elég uncsi, kicsit sem „trendi”, ezért 2312-re már nagyon kevesen vannak), vagy épp hermafrodita, androgün, méhes férfi, esetleg fütyis lány akar-e lenni. A nemi hovatartozásnak tehát nincs igazán jelentősége, annál is inkább, mivel a szexnek szinte már semmilyen szerepe nincs a szaporodásban. A szexuális együttlét két ember között puszta örömszerzéssé „silányult”, ami a legális pszichodrogok és millió más örömforrás mellett alig-alig rúg labdába. Maga a szaporodás biológiai tevékenység ugyan (legalábbis Robinson erre utal, bár nem fejti ki a témát), de már szinte semmilyen érzelem nem kapcsolódik hozzá. A család fogalma eltűnt, pontosabban szabadon választott, hogy ha valaki gyermeket akar, akkor azt egyedül, párban (a nevelőszülők neme lényegtelen), vagy kommunában neveli-e fel. A legtöbben életük során egy-két alkalommal az utóbbit választják, vagyis általában hat ember (a nemek itt sem számítanak, bár a kommunák tagjai sejthetően mind szexelnek egymással) ideiglenes szövetségre lép, és együtt neveli fel a gyermekeket. A szülők és gyermekeik között szinte semmiféle érzelmi kötődés nincs (a szerző szerint senki nem akar gyereket, csupán az emberiség iránti kötelességtudatból vállal mégis néha egyet-egyet), vagyis amint a gyermek felnő, egyszerűen elválnak útjaik, és legtöbbször soha többé nem találkoznak, nem is érdeklődnek egymás iránt. Robinson „családmodellje” végtelenül rideg, tudományos és embertelen, de az általa kitalált személyek ezt tartják jónak, az egyén számára kellemesnek.

Habár az emberiség belakta a naprendszert, egyéb dolgai mégsem állnak túl jól, mivel a Föld haldoklik. Ennek oka, miként azt Robinson kifejti, hogy az emberek, mint egyének „…fikarcnyit sem váltak bölcsebbé vagy akár intelligensebbé. Szomorú, de igaz: az egyéni intelligencia valószínűleg a felső paleolit korban érte el a csúcspontját, és azóta önmagunk háziasította teremtmények vagyunk, kutyák, amikor egykor [sic!] farkasok voltak.” 81. o.

És akkor most lássuk a regény történetét, amihez sajnos a legerősebb nagyítóra lesz szükségünk, mivel az bizony nemigen létezik. Akad ugyan egy erősen kényszeredett, halovány krimiszál (a főszereplő nagymamája meghal, talán nem természetes módon, bár ez sosem derül ki), és feldereng a háttérben egy mesterséges intelligenciák (kvabusok – kvantumszámítógépek) által kavart titkos összeesküvés az emberiség ellen (a megoldása nevetségesen, hm… gagyi), ám mindez a szerzőt cseppet sem érdekli. Maga a nyomozás kínkeservesen halad előre (néha szóba kerül, olykor történik is valami, de nagyjából ennyi), kalandokra, izgalmakra, váratlan fordulatokra tehát ne számítsunk. Annál bővebben kapunk filozófiai, tudományos és metafizikai fejtegetéseket, melyek, ha nem vagyunk otthon pl. az ó- és újkori gondolkodástudományban Arisztotelésztől Kantig, vagy a génkutatásban minimum doktori szinten, akkor bizony rettentő unalmasak.

Megdöbbentő, hogy ez a máris Nebula-díjra jelölt regény mennyire egysíkú, csapnivaló történettel bír. A karakterek sem igazán kidolgozottak, sőt, szerethetőek, hisz szegények csupán azért kerültek papírra, hogy az ő szemükön át láthassuk Robinson hipermodern, ám rideg és taszító fantáziavilágát. A konfliktusok vagy kipukkadnak, vagy hamisnak bizonyulnak, a rejtély pedig úgy oldja meg önmagát, hogy végül csak keserű csalódottságot érzünk.

Robinson könyve hatalmas látomás egy (remélem) soha be nem köszöntő jövőről, tele tudományos és technikai fantázia-sziporkával, ám a történet, amit elnyökög, érdektelen, lapos és unalmas. Nem irigylem a fordítót, sem a szerkesztőt, mert ezen az ízetlen kásahegyen bizony elég nehéz lehetett átrágniuk magukat. Ez sajnos a szövegen is érezhető itt-ott, de ezt most megértem: nekem sem lett volna kedvem többet piszmogni Robinson lila rémálmával.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top