+ Irodalom

Ayhan Gökhan: Festetics Rudi

Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem… Részlet Ayhan Gökhan készülő ifjúsági regényéből

Azt hiszem, az agyamra ment a földrajz és a történelem… Részlet Ayhan Gökhan készülő ifjúsági regényéből

Peti és én reggel találkoztunk a sarkon, a sulitól úgy ötven méter választott el. A sulitól, a szédítő folyosótól és a matekórától. Matekóra, reggel, éhgyomorra. A hideg kiráz tőle.

Petivel összenéztünk, és tökéletesen olvastunk egymás gondolatában, megláttuk a félreérthetetlen jelt a másik álmos szemében.

– Nekem semmi kedvem bemenni. – jelentette ki Peti.

– Lógás! – adtam ki a parancsot.

– Lógás! – helyeselt Peti közlegény.

Gyorsan befordultunk, eltűntünk tüstént egy mellékutcában. A reggeli nap végigfutott az utcaköveken, kellemes meleg kezdett lenni. Afféle laza, lógós meleg. Ki számolna örömmel ebben az időben?

– Merre? – kérdeztem.

– Rómába.

– Á – legyintettem – Róma nem létezik. Kitaláció. Kész átverés.

– Honnan veszed?

– Nagyapám mondta.

– Persze, mert ő még soha nem volt Olaszországban.

– Hát, lehet. Nagypapa szerint Párizs és New York sem létezik. Szerinte Balassagyarmat, Eger és Kolozsvár a valóságos.

– Micsoda? Miért?

– Balassagyarmaton született, Egerben volt katona és Kolozsváron ismerte meg nagyanyámat.

– Jó arc lehet az öreg.

– Igen, jó arc. A legnagyobb arc a világon.

Hangosan röhögtünk, Peti szájában csattogott a fogszabályozó, mint egy fémből hajtogatott tacskókölyök.

– Balaton? – szakította félbe végül Peti a röhögést.

– Messze van. Lánchíd? Gellérthegy?

– Csavargással egybekötött lógás? Oké. Lánchidazás, Gellérthegyezés. Nyomás!

Az órámra néztem, nyolc óra múlt hajszál híján két perccel. Nélkülünk vette kezdetét a matekóra. Milyen szomorú! Nem bántuk. A lövészárokból néha jár egy kis szabadság. Egy jókora.

A háztetőkön szépen összefutott a fény, mint a rágóillatú nyál a szájban.

Egy pékség mellett mentünk el, s álltunk is meg két kakaós csigára, járt nekünk a vagány lógósok eledele.

Nénik-bácsik lestek ránk gyanúsan, lépjünk, adtam ki az utasítást, s futólépésben hagytuk hátunk mögött a nénis-bácsis utcákat, tereket.

Fél óra séta után a Lánchídon ért minket a lihegő reggel utol.

– Na végre, tiszta a levegő.

Csillogott a Duna, mint a kreppapírba csomagolt, rendkívül kopott csillár.

Teherhajó úszott el alattunk, a Fekete-erdőből a Fekete-tengerig, gondoltuk lelkesen, honnan máshonnan, hova máshova.

– Egy ugrás, és a fedélzeten vagyunk – bökött meg Peti.

– Vagy a vízben.

Szomorúan néztünk a Fekete-erdő fáinak csíkos árnyékát névjegyként magán viselő teherhajó után, s előre láttuk az egyre széjjelterpeszkedő veszélyes Duna hogyan ömlik bele hajónkkal a hátán a Fekete-tengerbe.

– Az Értől az óceánig… — idéztem egy versből.

– De az egy tenger, nem óceán. – javított ki Peti.

– Na és? Nagy víz, nagy víz.

A Lánchíd oroszlánjaihoz értünk. Peti az egyik szájába tette a kezét, várva a reccsenő harapást. Hiába, a reccsenő harapás elmaradt. Fenyegetően nézett maga elé az öreg sörényes, ránk se hederített. Oroszlán létére lehetne benne több vadösztön. A budai oldal oroszlánjai elszoktak már ettől a fajta önkifejezéstől, odaát, a pesti oldal oroszlánjainál még ment volna, s Peti se szívesen rakosgatta volna a kőfenevadak szájába a kezét.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top