Apámnak
Apu, ha hív, vajon mit akarhat.
Apu, ha hívnál, még bekapcsolva hagyom.
Nem a kórház neonjait.
A vetés megvan közben, ne aggódj.
Tudtál aludni? Most alszol.
Hagyunk. Olyan puha volt a kézfogásod.
Sokat kell aludnod.
Most már csak aludnod kell.
Ennyire vagyunk képesek.
Állni melletted éberen.
Nézz rám. Még hátha mondanál.
De már alszol hűvös szobák mélyén.
Nem lesz meleged. De meg ne fázz.
A vetés kész. Itt-ott már sorol.
Soroljuk, milyen voltál.
Torkomat kaparja könny és alkohol.
„Ne bőgj, arra figyelj, amit csinálsz.
Édes kisfiam. Sosem fogod megtanulni.”
Igazad van, apu, téged már sosem.
Égnek a kórház neonjai. Jobban vagy, elhiszem.
És azok a fények. Még a szemedben, ott.
Kihunytak mind, akár a megválaszolatlan.
Bánom, de nem is kérdeztem már.
Csend csillapítja minden fájdalmadat.
