Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen, Fordította: Tasnádi Edit, Európa Könyvkiadó, 2014, ISBN: 9630796231, 152 oldal, 1990 Ft. Nálunk csak 1791 Ft.
Melyik nő ne álmodozott volna az ideális férfiról? Abban azért biztos vagyok, hogy nem sokan képzeltünk magunk mellé börtönőrt, nincstelent, pláne törpét. Nem szívesen élnénk bele magunkat a nyomorék gyerekével az út mellett üldögélő koldusasszony helyzetébe sem.
Már az első felütésre nyilvánvaló, hogy nem a házasság mellett érvelő propagandaregény, a maga mellé a legkülönfélébb férjeket képzelő nő szerepe is csak alibi…
Hatice Meryem (ejtsd: Hatidzse Merjem) török írónő fantáziája életeket varázsol elénk, amelyekben nem csak a férfi az örök változó, az egyes szám első személyben megszólaló nő is mindig más és más. Ebben a kaleidoszkóp-szerű kis regényben ez a legjobb: figyelni, hogyan szövi a sorsokat az adott komponensekből a titokzatos egyes szám első személy.
Akárcsak a gyerekek, a rosszat ugyanolyan gyönyörűséggel idézi meg, mint a jót, érezhetően örömét leli, ahogy pajkos képzelete egyik képet festi a másik után. Ez a perverz öröm az olvasót is megfertőzi, nem lehet nem élvezni, ahogy átsiklunk egyik szerepből a másikba. Minden játékot megenged: az egyik jelenetben, amely az elképzelt férj álma, egyszerre lehetünk a feleség és a szerető. A kép a képben szerkezetet többször is használja, azaz egyszerre elég sokan vannak (vagyunk!) jelen: az író, aki írja a regényt, elképzeli az elbeszélőt, aki elképzeli, hogy mi lenne, ha férjhez menne a legkülönfélébb alakokhoz. Egy piáshoz, vasesztergályoshoz, asztaloshoz, roma csávóhoz, öregemberhez, internet kávézó tulajdonosához… Első szerelmével fantázia játékot játszik, és más, elképzelt alakok életét képzeli el (Umberto Eco biztos odáig volna a gyönyörtől). A törpe felesége álmában törpekirályt, hegybéli törpe tündéreket látna, maga kacér, bővérű leány lenne, aki boldogan veti magát a gyönyörökbe. És azzal a lánnyal együtt, aki az apjával álmodik, egy röpke bekezdésben végigéljük az apánktól való elkerülhetetlen és szükségszerű elszakadás minden keserűségét.
… arra döbbennék rá, hogy én lehetek az a szegény kisgyerek, akit apámmal szemközt láttam…. Ahogy azonban egyre több idegen férfi lépett közénk, mindkettőnkön úrrá lett az elidegenedés. Igaz, ő nem tudta, hogy hány férfiról volt szó, de azt hiszem, sejtette, és boldogtalan volt; én meg olyan nyugtalannak és aljasnak éreztem magam, mint a férjüket megcsaló asszonyok. Mindkettőnket igazságtalanság ért, igen nagy igazságtalanság! Az apa-lánya viszony hihetetlen igazságtalansága!
A többszintűség egyrészt segít fenntartani az érzetet, hogy ez csak játék, de azért mindenki találva érezheti magát, főleg mert a nagy játszás közepette váratlanul éri a díszlet mögül kikukucskáló életbölcselet, amely könyörtelen és józan, mint egy éles penge. A történet-füzér színes és vidám felszíne alatt egy mélyebb rétegben megoldhatatlan nagy problémáink is előkerülnek.
Van benne magány, megcsalatás, bánat, mégis: áthatja az életöröm, az érzékenység és a humor. Azt üzeni, hogy a női szerep jó, legyen akármilyen hétköznapi, legyen bánattal vagy örömmel teli. Ősi, ösztönös, női bölcsesség árad belőle, amely minden praktikát bevet, még a dzsinneket is segítségül hívja, ha kell. Hiteles és megkérdőjelezhetetlen, mint a mesék.
Gyors próza, szédítő, amilyen sebességgel komplett világokat varázsol a szemünk elé. Sodró, de könnyed is, mint egy csobogó kis patak. Ez a könnyedség segít a nem túl szívderítő jeleneteken észrevétlenül tovalendülünk, nincs időnk búslakodni. A költői képek nagyon játékosak, minden mozog, életre kel a szemünk előtt.
Néhány perce már illatos tea gőze száll mellőle a fénycsövek felé, a férjem azonban úgy beletemetkezik a dossziékba, hogy a kezdetben egy pajkos leánykához hasonlító teája közben kedvét vesztve unatkozni kezd, s a végén úgy áll már az asztal sarkán, mint egy halni készülő öregember.
Hétköznapi emberek hétköznapi gondjai miképpen válnak vonzóvá? Az utolsó bekezdésben megértjük, miért lehet irigylésre méltó a piacon vásárolgató háziasszony, a megcsalt kereskedőné vagy az aranyérrel küzdő finom lelkű úr nejének sorsa. Az elbeszélő életének valósága könyörtelenül lerántja a földre a fantázia szőttest. Nincs férj, az élet egyedül olyan szánalmas, mint a lábra csavarodó nejlonszatyor képe az utolsó jelenetben.
Mégis, mielőtt elkeserednénk, vegyük észre, hogy csak félig lehet komolyan venni, játszik tovább, még ha fáj is. Folytatja a képzelődést, most a holnapot, az élethosszig tartó magányt festi ugyanazzal a kéjes kínba forduló élvezettel…
A fordító, Tasnádi Edit ez úttal is remek munkát végzett. A stílus elbűvölő, élvezetes és zamatos. Ajánlom mindenkinek.
