Nemrégiben rövid hírben számoltunk be arról, hogy a Kossuth Rádió levette műsoráról egyik legnépszerűbb sorozatát. Az Időfutár utolsó része 2014. március 23-án ment adásba, majd ezután két extra részben hallgathattuk meg az alkotók és rajongók gondolatait arról a különleges csodáról, amit ez a hangjáték képviselt.
Az Időfutár című ifjúsági sorozat három évadot, pontosan 210 részt élt meg. Az esti műsorsávban átlag 130 ezer, a délelőtti ismétlések során több, mint 400 ezer hallgatója volt. Óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon a Kossuth Rádió miért „lőtte le” nyerő versenylovát, miért vette le műsoráról az egyetlen olyan hangjátékot, amit a mai tinik százezrei hallgattak naponta?
Erről és még sokminden másról kérdeztük Tasnádi Istvánt, az Időfutár egyik szerzőjét, neves drámaírót, a Bárka Színház alapító tagját, aki – sok más nagyszerű mű mellett – az HBO-n futó, óriási sikert aratott Terápia című sorozat szerzője is.
Vágjunk a közepébe, István: mi történt veled 2006-ban? Valaminek ugyanis történnie kellett, mivel addig kizárólag felnőtteknek szóló drámákat írtál, ám ettől az évtől kezdve gyerek- és ifjúsági darabok, sőt, később gyerekkönyvek szerzőjévé is lettél.
2006-ban? Egy dologra biztosan emlékszem: csípte a szemünket a könnygáz a Finito olvasópróbán, mert előző este oszlatás volt a Madách téren. Ennek látszólag semmi köze a gyerek- és ifjúsági művekhez, pedig nagyon is. A „felnőtt színház” kiment a falak közül, egyenesen az utcára. Nem kellett írni, írta magát. Élesebb, izgalmasabb és egyben reménytelenebb is lett az egész. Talán nem véletlen, hogy ekkoriban lett vége a Krétakörnek is, és én állandó szellemi közeg és társulat nélkül maradtam. Ezenkívül öt éves lett a lányom, és mindenképpen szerettünk volna írni neki egy mesekönyvet a hatodik születésnapjára. Ez lett a Rozi az égen.
Cyber Cyrano című darabod a mai tinikről szól, méghozzá nem kívülről, a felnőttek, hanem nagyon is belülről, a fiatalok szemszögéből láttatva saját világukat. Ennyire otthon vagy a tizenévesek közt?
A Kolibri Színház jóvoltából részt vehettem egy nemzetközi projektben, a Platform 11-en, amin megismerkedtem a német dokumentarista módszerrel, amikor a témáért ki kellett menni a gyerekek közé, és addig beszélgetni velük, amíg elő nem ugrik valami igazán egyedi, az irodalom által még nem feldolgozott, jelen idejű korosztályos probléma. Egy magyartanár barátom révén bukkantam a Cyber Cyranóban feldolgozott esetre, kétszer találkozhattam az osztállyal, míg a szülők közbe nem léptek, és le nem tiltottak a további beszélgetésekről. De az addig szerzett impulzusok alapján sikerült megírnom a darabot, amit később megnézett az érintett osztály is.
Mi késztet egy negyvenes éveiben járó írót arra, hogy gyerekeknek, tiniknek, ill. tinikről írjon?
Úgy érzem, ennek most nagyobb a tétje. Megnyerni egy kamaszt hihetetlenül nehéz. Ha ömlengsz, ha szépelegsz, ha unalmas vagy, ha hazudsz – kiröhögnek. De ha hitelesen beszélsz a problémáikról, odafigyelnek rád, beengedik a példázatot, és hagyják, hogy segíts nekik. Az East Balkánt már több mint 8000 fiatal látta, és állítom, hogy szinte mindegyiküket sikerült a színháznak megnyerni. Az első tíz percben még röhögcsélnek, aztán döbbenten nézik, hogy miket (és hogyan) beszélünk a vágyaikról, a szorongásaikról, a titkaikról.
Te milyennek látod a mai tizenéveseket? Valóban net- és mobilfüggő, semmiféle valós értékkel nem foglalkozó generációt neveltünk, nevelünk fel, vagy…?
Hiába járok rendszeresen nyílt irodalomórákra, középiskolás író-olvasó találkozókra, nem látok rá az egészre, csak bizonyos szubkultúrákat látok. És attól tartok, leginkább az „elitet”, akinek olyan jófej az irodalomtanára, hogy fontosnak tartja a kortárs irodalmat, és megszervez egy ilyen találkozót. De akikkel én ezeken az alkalmakon beszélgetek, azok nyitott, érdeklődő, intelligens fiatal emberek, akik kritikusak a világgal, magukkal, velem. Tele vannak kérdéssel és kíváncsisággal. Mondjuk azt is tapasztalom, hogy a mi generációnk számára etalonnak tartott hivatkozásokat nem ismerik. Nincsenek komoly irodalmi referenciáik, filmes műveltségük van. Én is azon keresztül próbálok kommunikálni velük. Nem tudják, ki volt Cyrano. Poe-ról sem hallottak. Viszont tudnak mást. Lógnak a neten, igen, de a szellemük friss és éhes.
Miért érzed fontosnak, hogy nekik és róluk írj?
Mindezért, amit az előbb elmondtam. És velük jobb együtt lenni. Felnőtt társaságban többnyire mindenki panaszkodik, dühöng vagy fejcsóválva mered maga elé. Nekem is van hajlamom erre. De ha fiatalok között vagyok, nem hagyhatom el magam, egész egyszerűen nem közvetíthetem nekik azt, hogy az egésznek nincs semmi értelme. És addig nyomatom az ellenkezőjét, hogy a végén egy kicsit én is elhiszem.
És jött az Időfutár. Hogy kezdődött, és te hogyan keveredtél bele a dologba?
Egy szép májusi napon a rádió szerkesztőjével, Markovics Ferivel beültünk a Kiadóba kávézni. Megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem írni egy napi ifjúsági sorozatot. A rádiójátékot halott műfajnak gondoltam. A napi sorozatokat szemétnek. De szeretem a kihívásokat, azt mondtam, persze, nézzük meg.
A rádiójáték alapötletét, miszerint legyen a ma realitásából induló, ám időutazással, kalandokkal, sőt, olykor misztikummal fűszerezett történet, te ötlötted-e ki, vagy készen kaptad a koncepciót?
Mindent mi találhattunk ki. Jeli Vikivel és Gimesi Dórival írtunk egy pár oldalas koncepciót, és letettük a rádió vezetése elé. Kértek még pár dolgot, (például hogy interaktív legyen, amiből aztán nem lett semmi), de alapvetően tetszett nekik, elfogadták. És megrendelték az első 70 részt.
Mi vezérelt benneteket a karakterek felvázolásakor?
Az iskolai traumák. Most végre elégtételt vehettünk a régi megaláztatásokért. Bujdosóné figurája legalábbis így született. Mindenkinek van Bujdosónéja… De viccen kívül: olyan karaktereket próbáltunk írni, akiket jól ismerünk és akik még ma is érvényesek. Vannak indulataik, vágyaik, hibáik és szerethető tulajdonságaik is. Tehát amiről azt gondoljuk: élő karakterek.
Olyan hangjátékot sikerült összehoznotok, ami nemcsak ízig-vérig mai nyelven szól, de lopva még oktat is, hisz időutazás közben a hallgatók számos valóban élt történelmi személyt, helyzetet, tényt is megismerhettek. Mennyire volt ez tudatos a részetekről, és milyen szabályok szerint kevertétek a valót a mesével?
Tudatos volt, és csak az elviselhetőség szabott határt az ismeretterjesztő hevületnek. Óvatosan kell bánni az évszámokkal, mert ha a gyerek megszimatolja, hogy itt most oktatás folyik, azonnal akad valami jobb dolga, mint rádiójátékot hallgatni. De ha ügyesen van becsomagolva, átmegy az info. Most például tízezrek tanulták meg a harmadik évadból, hogy Seneca volt Néró nevelője, és ebben a korban élt Szent Péter is – egyszerűen csak azért, mert ők voltak a szereplőink. Ez indirekt közlés, de talán mélyebbre is megy.
Többen írtátok a sorozatot, ami mindig kihívás. Mi volt a munkamódszeretek?
Minden héten egyszer összeültünk egy kávéházban, kitaláltuk a történet folytatását, felosztottuk négy-öt részre, és a részeket elosztottuk egymás között. Aztán a beérkezett részeket „össze kellett fésülni”, hogy stilárisan ne legyen széttartó vagy önismétlő, és ellentmondás se legyen benne. Vita sosem volt köztünk. Tényleg. Öröm volt ezzel a történettel dolgozni. Ha akadt valami vita-szerűség, az maximum olyasmi volt, mint amikor társasjátékozás közben összekapnak az emberek. Az is a játék, az élvezet része.
Azt mondják, ma már szinte senki nem hallgat rádiójátékot, különösen nem a tizenévesek, ám ennek ellenére az Időfutár három évadot élt meg. Vehetjük-e úgy, hogy bebizonyítottátok: a műfaj igenis él, és szeretik a hallgatók?
Az Időfutár bebizonyította. És nyilván nem csak mi, hanem a többi alkotó, például azok az elképesztő színészek, akik a hangjukat adták hozzá. Lázár Kati, Pogány Judit, Péterfy Bori, Fullajtár Andrea és a többiek… Hatalmas élmény volt őket hallgatni nekünk, szerzőknek is. Amikor a hallgatók száma elkezdett rohamosan nőni, megörültem, hogy ezek szerint van értelme. Fontos visszaigazolás volt, hisz itt több százezer emberről beszélünk. Sem a színház, sem a film nem ér el ennyi embert. Szerintem ezek az adatok mindenkit megleptek, még az MTVA-t is. Hozzá kell tenni, hogy az irodalmi hangoskönyveknek évek óta komoly kultusza van, tehát nem a nulláról kellett kezdenünk.
A hangjátékban számos neves színész is szerepelt, úgy, mint Molnár Piroska, Harkányi Endre, Bács Ferenc, Szilágyi Tibor, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Galkó Balázs és még hosszan sorolhatnám. Színészekre írtátok a karaktereket, vagy a karakterekhez választottatok színészt?
Az utóbbi. Mikor leadtunk minimum 20 részt, akkor kezdődött a szereplőválogatás, kezdetben a mi bevonásunkkal, de később is kikérték a véleményünket. Mozartot például eleve Keresztes Tamásra írtuk.
Szerinted életben tartható-e a rádiójáték, mint műfaj – egyáltalán érdemes küzdeni érte?
Az Időfutár is mutatja, hogy mindenképpen érdemes.
Az Időfutárból könyv, sőt, most már két könyv is született. Nagy munka volt a rádióra írt dialógokat „áttenni” prózára?
Ez több volt annál, mint „áttenni prózára”. Itt végre meg tudtuk írni a történet közegét, amit a hangjátékban csak effektek érzékeltethetnek. Végre lehetett a sztorinak narratív kerete, szereplőbemutatások és térleírások – végső soron testet ölthettek végre a hangok. És már a harmadik kötet is kész: holnap (április 3) jön ki a nyomdából a Próbák Palotája.
Azt csiripelik a madarak, hogy bár a hangjátéknak vége, az Időfutár, mint könyv, öt kötetig meg sem áll.
Olyan hosszú lett volna egy kötetben a második évad, hogy két részre bontottuk. Így lesz majd a harmadik évaddal is. Ez tehát öt kötet. De annyi nyitott kérdés maradt még, hogy az sem lehetetlen, hogy lesz még egy hatodik kötet is, ami új történeteket fog tartalmazni. Csupa olyasmit, ami kimaradt a rádiójátékból.
Három évad, 210 rész, esténként 130 ezer, a délelőtti ismétlésekkor több mint 400 ezer hallgató, és az Időfutárnak most mégis vége. Mivel a sikeres versenylovat nem szokás lelőni, ahogy a nyerő lottószelvényt is csak egy elmeroggyant tépi szét, ezért muszáj megkérdeznem: miért?
A válaszom még prózaibb: nem rendelték meg a folytatást. Sőt nyomatékkal megkértek, hogy zárjuk le. Még a leadás után is bele kellett írni az utolsó epizódba dolgokat, amik egyértelművé teszik: vége a történetnek. Ne kérdezd, miért. Biztos kell hely az újnak.
Az Időfutárnak tehát vége – bár reménykedjünk, hogy nem örökre –, én pedig végezetül feltenném neked azt a kérdést, aminél Zalán Tibor szerint ostobábbat nem lehet írótól kérdezni: mik a terveid, mit láthatunk, hallhatunk Tasnádi Istvántól legközelebb akár színpadon, filmen, rádióban, esetleg nyomtatásban?
A héten kezdem rendezni a Kupidó című darabomat Szabadkán. Remélem, még az idén bemutatják a Rovarok című ifjúsági darabomat, aminek próbáit februárban anyagi okok miatt le kellett állítani a Bárkán. Dolgozom az HBO-ban a Terápia sorozat folytatásán. És két napja kaptam a nagyszerű hírt: nyáron film készül a Kőmajmok háza című ifjúsági regényemből.
Az Időfutár sorozat szerzői:
Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea
A sorozatot készítette:
Bognár Monika, Cseicsner Otília, Palotás Ágnes, Salamon András
A sorozat főszereplői:
Fullajtár Andrea, Hegyi Norbert, Herman Flóra, Nagy Katica, Péterfy Bori, Thuróczy Szabolcs és sokan mások.
Zeneszerző: Kazai Ágnes
Zenei szerkesztő: Kakó Gyula
Hangmérnök: Liszkai Károly
A szerkesztő munkatársa: Csernus János
Szerkesztette és rendezte: Salamon András
A portrét Dusa Gábor, a werkfotókat Palotás Ágnes dramaturg készítette
