„Kétharmad+Jobbik… Elég volt. Befejeztem. Nem vagyok kíváncsi erre az országra. Rázárom a fedőt, mint egy befőttes üvegre, és elteszem a kamra leghátsó polcára. Időnként majd ránézek, hogy lássam, hol tart a rothadás folyamata. Aki akar, megtalál. Kiszálltam.”
G. G., egykori grafikus kollégám írta ezt a Facebookon. Jó néhány bejegyzés született ebben a témában a hétfőre virradó éjszakán, ezért döntöttem úgy, hogy verset keresek a tömeges életérzéshez. Nyilván egy egész antológiára valót lehetne találni, én a legkifejezőbbnek – talán azért, mert nemrég olvastam – ezt gondolom.
Bakos András
Csoóri Sándor
Hó emléke
Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg,
mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat,
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével
farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.
