Azért választottam ezt a verset, mert volt az életemben fél perc, mikor Borbély Szilárd életét éltem. Csörögött a telefon, ismerős hang szólt bele, és azt mondta, részvétem. Nem értettem. A szüleim miatt, ami velük történt. És elmondta. Két napja beszéltem a szüleimmel. És most az a fél perc, amíg tárcsáztam és kicsöngött a telefon. Amit átéltem, az ő élete volt.
Podmaniczky Szilárd
Térey János
Mielőtt szentté.
Borbély Szilárdot
Mielőtt búskomor szentté avatnák,
Elmondom, félszeg és okos barátom
A Magyar Glóbuszon olyan kilenctájt
Ott várt a megkopott Nagyállomáson
A városban, ahol nem állt már otthonom,
És ahol ő élt, évtizede idegenként –
Vagy ezt az egészet csak álmodom?…
Nagy fény. Ahogy nálunk mondják, kimentünk
A temetőbe. Párás, nyári pompa.
Ugyanabba a boldogtalan kertbe,
Amelyben ő is fekszik már azóta.
„Öt perc!” A vázában vizet cseréltem
Anyámék sírján. Nézte összekulcsolt
Kézzel. Homoklapály, friss napsütésben.
„Autót vezettél, ez kilóg a képből,
Nem vall törékeny alkatodra.
Tartottál a komoly törettetéstől:
Még elragad Debrecen sűrű sodra.”
Könnyebbült szívvel robogtunk tovább
A cívis bulváron, északnyugatra;
Bírtam birsalma-fanyar humorát.
Rémlik Wass Albert. Ebédnél fecsegtünk,
Hogy Isten fönnforgott-e, csak találgatom.
Pletykák és pénzek. Összeesküvések.
Nevettünk humanista hazugságokon.
Rohadt Szeretet, korcs Eszmény, ilyesmik.
„Ifjúságod szoborparkjába mért is
Pakolnak bronzból egy kakukktojást?”
„Szobroktól nem kell megijedni”, mondtam.
„Terveztek hozzá patakot…” „Te látsz itt vízfolyást?”
Ha vigasztaltam, nem volt igazam.
Vajon amikor átlépték a latrok
Szülei küszöbét… akkor lett az, aki?
Én nem láttam rajta haláljelet.
Szorongott. Más, tudom, rajongva tempóz. –
Dermesztő sorsát tovább rontani?
S a Felelősségen nyíljon Hiátus?
Tetszett, zavart is pár – megszenvedett – póz,
A Szerény, a Szegény meg a Szamaritánus;
És sokkolt, ami mindezeknek ára.
És fedezetük: meghívott halála.
A borzongó emlékezetközösség
Utólag mindent tudni vél… stigmát, keresztet.
S őt befogadja ugyanaz a föld,
Amelyben gyökeret sosem eresztett.
A Magyar Glóbuszon új máglya lángol.
Mielőtt búskomor szentté avatnák,
És elnyelné a debreceni erdő:
Még visszavonja magát a világból.
A verset a szerző hozzájárulásával közöljük. Megjelent: Élet és irodalom, 2014. március 7.
