Réti Attila: Bagolyvár, Tarandus Kiadó, 2013. 144 oldal, 1750 Ft. Nálunk csak 1575 Ft.
Tizennégy novellát tartalmaz a kötet, hosszabbat és rövidebbet vegyesen. Játszódjon a történet bárhol, Mosonmagyaróváron, a Szigetközben, Palesztinában, napjainkban vagy a múlt században, Réti összes novellája azt bizonyítja, hogy a hazaszeretetet nem csupán nagy lángon égve, valami hatalmas, önfeláldozó tetten keresztül gyakorolható, hanem csendesen is megélhető, a dolgunkat végezve, ott, ahova a gondviselés vezérelt minket.
Először nem értettem a kötet kezdő történetét, vajon miért egy modern aiszóposzi mesével indít a szerző, az unalomig ismételt hangya és tücsök sztorival. (Ráadásul ez a legkevésbé sikerült szöveg a kötetben.) Aztán Réti szereplőinek sorsa minduntalan a hangyát formázza, aki méltósággal viseli sorsát és teszi dolgát, anélkül, hogy megkérdőjelezné az okokat. A Pontoise-kert zsidó tanárnője, aki a gettóban reszketeg kézzel, de mosolyogva, az ablakkal szemközti hulló vakolatú falba verte a szöget, és óvatosan ráakasztotta a festményt. A Mutter, a szerző nagyanyja, aki mindig másokért aggódott: Vigyázz az átjárónál! Gizi, a tehenészlány, aki négyszer özvegyült meg, végül a község marháit őrizte, közben elcsapta egy román kamion. Mind a két lábát levágták neki, de túlélte. Sára, aki Palesztinában úttörőként egy új világot szeretne felépíteni, kimondja:
Mi, emberek, szeretünk elkószálni a világban, a hitben, hogy majd más ég alatt boldogabbak leszünk. Pedig nem az ég színe számít.
Réti szövegeinek sajátos hangulatát az aprólékos, természetet ismerő és szerető ember megfigyeléseire alapozott leírásai adják. A vadgesztenye köldöke fehér, amúgy tükrös őzbarna. A sör, aminek olyan kemény a teteje, mint a habcsók, sárgább, mint a libaleves, és a felszaladó csöppnyi buborékok úgy meg tudják csiklandozni az ember száját. Az erdőben a szellemek útját az avarral vegyült föld cuppogása jelezte. Mintha Gozsdu Elek vagy Bródy Sándor szövegeit olvasnánk, bár Réti maga mottóiban Örkényt, Márait és mesterét, Kalo Jenőt idézi.
Azonban az író témaválasztásában nincs semmi avíttság, korábbi multinacionális, üzleti környezetben szerzett tapasztalatait nagyon jól kamatoztatva, kiválóan leírja a mai céges csapatépítés folyamatát és lényegét, tervszerűen építettük föl a mindennapos lerészegedésünk forgatókönyvét (Gizi, a tehenészlány), a politikai befolyással megszerzett kastély hotellé alakításának kudarcát: Az értekezletet, amit nagyképűen jour fixe-nek kellett hívnunk, percek alatt véget ért. Az ügyvezető tolmácsolta Spacek tulajdonos döntését: felszámolás (Törökfürdő) vagy a gazdasági válság hitelcsapdájába esett fuvaros kilátástalan helyzetét. Nyolc hónapja tartott a felszámolás, a bank csak arra várt, hogy elkészüljön az értékbecslés, és vihesse az egyetlen értéket: az erdőt. (Erdőkerülők).
Legszemélyesebb hangvitelű természetesen a címet adó Bagolyvár-blokk. A Bagolyvár egy magyaróvári, cselédházakkal körbeölelt 19. századi vízimalomudvar volt. Réti Atilla itt nőtt fel, családja évtizedeken keresztül élt e falak között. Részletesen bemutatja a környezetet, a lakásokat, az itt élőket és életmódjukat. Azonban ez nem csupán egy nosztalgikus, ódon fényképalbum a Mosonmagyaróvárt jól ismerők számára, hanem a lakók sorsában a magyarság történelme vonul fel, világháborúk, disszidálások.
Az Erdőkerülőkkel Réti mesterien lezárja, beemeli a történetbe az addig kilógó Aiszóposz-mesét, mert a fuvarossal kimondatja a szigetköziek egyszerű igazságát: Mikor körbemarkolja őket a jég, hallom, ahogy szuszognak, mormognak egymás között. De állják. Errefelé az emberek is így állnak az őseik földjén. Örökérvényű, nem csak lokálpatriótáknak.
