Pálya- és kortársak, mesterek és kritikusok megemlékezései. Ki is volt valójában ez a költő?
“Ha megkérdeznék, melyik írását szeretem a legjobban, hosszan elgondolkodnék. Elgondolkodnék azon, mi szerint válasszak. Minden szempontot figyelembe vennék, megfontolnám, hogy a megformálás pontossága vagy az üzenet mélysége alapján ítéljek-e, a virtuóz rímkezelés vagy a gondolatiságot válasszam, vagy szimplán hozzak egy teljesen szubjektív érzelmi döntést. De miről is beszélünk? Inkább hallgatni kellene róla!”
“Ha egy szóban kellene összefoglalni, akkor azt mondanám, ő egy csendvirtuóz. Példaként állítható minden író ember elé: megmutatta, hogyan lehet felesleges bekezdések, mondatok, mit mondatok, szavak, betűk, egyáltalán bármilyen írásjel nélkül írni.”
“A csend mestere volt. Olvasott és olvastatott a sorok között. A sortalanság, a ki nem mondott mondatok, az el nem mondott üzenetek művésze volt. Többet adott egy le nem írt szóval, mint mások regényfolyamokkal.”
“Az, hogy önkezével vetett véget fiatal életének, mindnyájunk tragédiája. Sokkal lettünk szegényebbek. Mennyi mindent vihetett magával a sírba, ha egy sort sem írt soha.”
“Életében talán egyszer futottam össze vele, egy nem múló pillanatra találkozott a tekintetünk a buszon. Mondhatom, hogy ismertem, habár nem voltunk bensőséges viszonyban. Most már nem ismerhetem, csak a műveit vehetném kézbe, amelyek megírásával adósunk maradt.”
“Hogy mi tette őt vérbeli költővé? A kor. A hely. Egy savanyú fröccs valamelyik romkocsma kertjében. Egy borotvált lábon az otthagyott, göndörödő szőrszál. A részegek éjszakai segélykiáltása. A szoláriumtól olajsárgára égett bőrű nők visszás büszkesége. Egy színházszék recsegő kényelmetlensége. A vihartól megtépázott házak szégyene. Mivel az életéről annyit tudhatunk csak, mint a munkáiról, ezért a kétségbeesett tippelés marad számunkra. Talán az öngyilkosság. Ez az, ami költővé emelte.”
