A hasonmás, színes, feliratos, angol thriller, 93 perc, 2013, rendező: Richard Ayoade
Alexandre Astruc híres mondása szerint ha Descartes a mozgókép korában él, filozófiai értekezéseit kamerával filmszalagra írta volna. Nem állítunk ennél nagyobb képtelenséget, ha azt mondjuk, hogy ma Dosztojevszkij is filmkészítő lenne, hiszen műveinek lélektani összetevője különösen alkalmas a filmi megjelenítésre. Bizonyíték legyen erre Richard Ayoade brit filmrendező Dosztojevszkij-adaptációja, A hasonmás.
A regény középszerű, de mégis különc hivatalnok-figurája a filmben egy félénk és kórosan szerencsétlen irodakukac szerepét ölti. Rutinszerű, szorongással és ügyetlenkedéssel telő hétköznapjai kifordulnak önmagukból, amikor a fiatal Simon James (Jesse Eisenberg) munkahelyén összetalálkozik saját maga tökéletes hasonmásával. A hasonmással, aki nála minden szempontból tökéletesebb, és ördögi szimulákrumként azon munkálkodik, hogy eredetijét megalázza és tönkretegye.
A film hangkészlete, világítási és színskálája egy horrorral fűszerezett science-fiction film világának kontúrjait vázolja fel. A folyamatos zakatolás, monoton gépzúgás és kattogás, fémes csörömpölés, idegtépő pittyegés ismeretlen és kiszámíthatatlan fenyegetést jelez. A feszültséggel fokozatosan telítődő párbeszédek alatt olyan hangokat hallunk, mintha egy vonat száguldana el a szereplők közvetlen közelében, és környezetük minduntalan beleremegne a fülsüketítő dübörgésbe. A film minden percében éjszaka van, a belsőkben lámpák szolgáltatják a világosságot – az irodának nincsenek ablakai, mintha csak a föld alatt állna. A levegőben úszó nyugtalanságot felerősítik az erősen expresszív, irányított sárga és kék fények, a piros szín ritka, de határozott megjelenése, és a zöld nyugtató jelenlétének teljes hiánya. A kontrasztok mélysége az arcokba hatol: a szereplők arccsontjának, orrának és szemöldökcsontjának árnyéka felszabdalja vonásaikat.
A technológiai fejlettség a nyolcvanas évek szintjéhez hasonló, de a film képzeletbeli világát minden ízében meghatározzák a számunkra primitívnek tűnő gépek. Minden a metró, a lift, a tévé, a fénymásológép, a kezdetleges irodai gépek, az elektromos beengedő kapu körül forog. Simon káoszérzetét és tanácstalanságát is gyakran ezek az idegen és irányíthatatlan, engedelmeskedni nem hajlandó gépek okozzák. Emellett általános lételméleti bizonytalansággal, alapvető önismereti problémákkal küzd. Bátortalanságát és észrevétlenségét kihasználva a vele kapcsolatba lépő emberek sok nyomorúságos pillanatot szereznek neki.
Egy ilyen folyamatosan szédülő, fejét ide-oda kapkodó, újra és újra nevetséges és kellemetlen szituációkba keveredő alaknak kell szembenéznie egy ravasz, magabiztos és a hízelgéshez kiválóan értő ősellenséggel – aki ráadásul ugyanúgy néz ki, mint ő. Olyan vetélytársnak tűnik, akivel nem érdemes versenyezni: miután egy éjszaka erejéig Simon barátjának tetteti magát, gyorsan lecsapja a kezéről az áhított lányt (Mia Wasikowska), a munkahelyén minden dicsőséget learat helyette, és végül még az anyjával való kapcsolatába is beférkőzi magát.
Dosztojevszkij regényének remek fogásai, a szubjektív és a külső nézőpontok váltogatása és összekeverése, az irónia és a humor, a tragikum és a thrillerre jellemző feszültségépítés ötvözete a filmben is hiánytalanul jelen vannak.
A forgatókönyv hatalmas érdeme, hogy a dialógusok precízen illeszkednek a film modern világába, mégis megőrzik a regény mondatainak lélektani jellemzésre szolgáló elemeit.
A pörgő nyelvű Jesse Eisenberg (A közösségi háló, Szemfényvesztők) is hozzáteszi a magáét a szövegkönyv működtetéséhez, Simon és hasonmása szerepében egyaránt. Képes arra, hogy két ellentétes karaktert úgy játsszon el, hogy közben elválaszthatatlanok legyenek egymástól. Az egyszerre ártatlan és veszélyes, naiv és baljósan titokzatos Mia Wasikowska (Jane Eyre, Alíz csodaországban) szenvedélyes eleganciával formálja meg a Simon által rajongásig csodált Hannah-t.
A film egyetlen következetlensége abban áll, hogy úgy tűnik, mintha a dramaturgia időnként kilökné a főhőst a karaktere által számára kiszabott vágányról. Többször is aktív, cselekvő helyzetbe kerül (keresztbe tesz hasonmásának azzal, hogy lebuktatja Hannah előtt, amikor éppen egy másik lányt visz fel magához, egy ponton egy jól célzott ütéssel orrba vágja, stb.), míg Dosztojevszkij hivatalnokja éppen az által volt definiálható, hogy soha nem volt képes eljutni a fizikai agresszióig, minden indulat által vezérelt kitörési kísérlete kudarcba fulladt. Épp az által keltett szánalmat, hogy odaadással szerette halálosan unalmas munkáját, amelyben egyáltalán nem volt kiemelkedő teljesítménye, felnézett erkölcsileg romlott feletteseire, és folyamatosan jóhiszeműen, reménykedve békülni kívánt. Ezek a tulajdonságok a filmben háttérbe szorulnak, feltehetően azért, hogy teret engedjenek a főhős és szerelme között kialakuló kapcsolat kifejtésének, amely a forgatókönyv adaléka az eredeti történethez.
A saját forgatókönyv alapján dolgozó fiatal rendező rutint sejtető, kimunkált ritmusban vezeti a történetet a tragikus végkifejlet felé, eredeti és hátborzongató, ugyanakkor groteszk és komikus jelenetekkel tűzdelve a film utolsó negyedét. Feszülten várjuk, hogy pályája során mivel járul még hozzá a lélektani indíttatású thriller műfajához.
