A helyszín Róma, ahol közelebbi ismeretségbe kerülök dr. Jekyllel
Doki olyan járatot választ, amivel előttem érkezik, nem zavarja, hogy két óra harmincnégy percet kell várnia rám a reptéren. Végül az Alitáliának köszönhetően négy lett belőle, mivel a légitársaság hozta a formáját. Még nem sikerült késés nélkül utaznom velük, egy szilveszteri út során majdnem a következő évben érkeztünk meg.
Várakozás közben Doki hívogat, nyugtatgat, ott vár majd a kijáratnál. Unalmamban vásárolok a Michal Negrinben, és gondosan, többször lefotózom az infó táblát, nagyítva is, hogy pontosan el lehessen olvasni a célországot, meg a járat számát. Feltöltöm a facere, bár sok értelme nincs, mert a Hármas számú már régen letiltott.
Érkezéskor Doki a háttérből integet, hogy észrevegyem a nagy tömegben. Futó csók az arcomra, kósza ölelés, bőröndjeinket maga után húzva navigál a taxik felé. Az út maximum fél órás, a kocsiban végig locsog, mint nagyanyám barátnői a délutáni kávénál, kezét véletlenül a térdemen felejti. Öreg és idióta, mit kezdek vele? Már nem vagyok biztos benne, hogy kibírom az öt napot. Ami csak három és fél, nyugtatom magam. Gyors kulcsfelvétel, irány a szoba. Azért szeret itt lakni, mert a franciaágyon kívül még egy kanapét, fotelokkal is bezsúfoltak a normál méret helyiségbe, és az milyen jó. Megjegyzem, csak én ültem rajta, érkezéskor.
Előhúzza az ajándékom, egy ékszeres ládikót, amit még otthon vett, mert ottani motívumok díszítik. Azzal a megjegyzéssel adja át, majd megtölti a jövőben. Végül nem sikerül neki. Elővesz egy borítékot, esetlenül belecsúsztatja a táskámba, a költőpénzem, mondja. Majd közli, le kell mennie a recepcióra asztalt foglaltatni vacsorára. Kiviharzik. Meredten bámulom a telefont, talán nem működik. Teljesen elkeseredem, kimegyek az erkélyre, lefotózom a medencét, a napsütéstől szikrázó víztükröt, és elküldöm az infó tábla kíséretében a Hármas számúnak, veled szeretnék itt lenni kommenttel.
Doki visszajön, fél nyolcra foglaltatott asztalt, hogy legyen még kis időnk. Pár hónap múlva elmeséli, annyira lenyűgözte látványom, tökéletes lábam és járásom, hogy minden érzékszerve összezavarodott, azért ment le a recepcióhoz, hogy összeszedje magát, nélkülem. A kanapén szorosan mellém telepszik, kihámoz a ruháimból, majd az ágyon folytatjuk. Mindenféle pozícióban szexelünk, hosszasan, anélkül, hogy bármelyikünk is élvezné az egészet. Ez nem szeretkezés, mert semmilyen érzéseink sincsenek, és nem dugás, mert ahhoz meg őrült kívánalom kell. Azt hittem, könnyebb lesz, már hónapok óta nem voltam senkivel, de nem izgat fel igazán. Utána átölel, de valahogy nem találjuk a kényelmes helyünket.
Vacsorához elegánsan kiöltözünk, én szoknyát és magas sarkút veszek, hadd lássa a lábam, meg egy topot, aminek kicsit túlzó a dekoltázsa. Túlzóan nagyvonalú, főleg, hogy nem lehet alá melltartót venni. A Hilton Cavaleriben foglalt asztalt, rajtunk kívül még egy japán, meg egy orosz társaság ül az étteremben, a kertben esküvői fogadás zajlik, lármás olasz vendégekkel. Márvány kandalló, a falakon hatalmas festmények, nyársat nyelt, sznob hely. Pedig nem, magyarázza, ahova esetleg elvisz majd, ha szeretném, ott rászóltak, gombolja vissza a zakóját. Segít választani, udvariasan és érdekesen eltársalgunk, mind két idegen, nem, mint akik most másztak ki az ágyból. A főpincér a nevén szólítja, italt ajánl, pezsgőt aperitifnek. Egyikünknek sem ízlik, megfogadjuk, hogy soha többé, amit aztán be is tartunk, csak bort és konyakot iszunk. A bortól egyre vidámabbak vagyunk, Doki gyakran nézeget a dekoltázsomba, és feltűnik neki, hogy a fiatalabbik pincér fiú is a mellemet bámulja.
Itt szokott megszállni, magyarázza Doki, azért ismerik ilyen jól. Mielőtt megsértődnék, hogy engem csak négy csillagosba vitt a Hilton helyett, gyorsan hozzáteszi, most nem volt szabad szobájuk.
A taxiban Doki keze eltűnik a szoknyám alatt, egészen a combfix csipkéjéig csúszik, ami biztonságos, tíz centi széles, sohasem akar vége lenni. A liftben a fenekemet markolássza, a folyosón megkér, menjek előtte, később ez folyosói bámulás közös rituálénkká válik. A szobában letépi rólam a harisnyát, kiderül, utálja őket, de este még Rómában is hűvös van. Most már igazából dugunk, erősen, szenvedéllyel, mikor tényleg bepörögnék, pofon vág. Nem kis, véletlenszerű legyintés, valódi pofon. Majd bocsánatot kér, megsimogatja az arcom. A döbbenettől lemerevedek, folytatja hát, pár perc múlva még egy elcsattan, még egy szori követi. Kimászom alóla, közlöm vele, másnap hazamegyek. Az ágy szélére kúszom, és gondosan ügyelek arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá. Egész éjszaka.
Álmomban a medence partján ültem és röhögtem, kínomban. (Mísz Koelhó)
