+ Próza

Felejthetetlen wellness

Évekkel ezelőtt továbbsiklottam volna a látvány fölött. Most nem. Akinek romlik a szeme, az egyre magabiztosabb.

Állunk a lépcsőházban odafönn, három lábú állványok, oszlopok között, szakállas, borostás férfiak, két suhanc és egy vékony nő. A teljes magyar média – vagy bábszínészek, egymás közt. Mindnyájan farmerruhát, könnyű, lezser holmikat viselünk, szemben azokkal, akiket bemutatunk, akik kénytelenek mindig kifogástalan öltönyben, jólfésülten állni a kamera és a mikrofon elé. Viszonylagos kiszolgáltatottságukat, ha forog a kamera, fegyelmezetten veszik tudomásul, de azért jelzik néha, szerintük olyasvalakik vagyunk, akiken jóval több múlik, mint amennyi igazság szerint múlhatna. És lehet, tényleg rosszul tanították nekünk az öregjeink, hogy csak nekünk lehet igazuk, ez egyelőre nem derült ki. Addig is ők sanyarú sorsukból erőt merítenek, ez szemlátomást jót tesz az önérzetüknek, ettől lesznek mogorvák vagy kimérten kedvesek velünk. Mi mintha nem vennénk észre a különbséget.

Csupa elfoglalt ember megy el közöttünk, le a lépcsőn, aztán föl, köszönnek mosolyogva, vagy csak ránk néznek és máris tovább. Ők is, mi is ugyanazért vagyunk itt. Jön az államtitkár, látogatni, nem valamelyik beteget, az egész kórházat. Fölugrik a kamera a vállra, amikor ideér, mert már az is jó lesz vágóképnek, ahogy jön felénk a lépcsőn. Ó, mondja, ahogy meglát minket idefönn. A következő pillanatban találkozik a tekintetünk, köszönünk egymásnak, és részéről irányomban ennyi. Fölérve kezet fog az összes kollégámmal, velem nem. Alig feltűnő, a többiek mintha nem is vennék észre. Engem sem üt szíven, erre számítottam. Megmondta, hogy nem felejt. Függetlenül attól, melyikünknek volt akkor igaza, nem haragudhatok rá, mert nem ez a dolgom, ezt is megtanították a mi öregjeink – és ebben egészen biztosan igazuk volt. Meg kell állapítani, tárgyilagosan, hogy ez a fiú – négy évvel fiatalabb nálam – nem csak azt tudja, hová tart, hanem arra is emlékszik, honnan jött, kivel miben maradt. Egy rossz szava sem lehet senkinek.

*

Nyakig telepakolt szatyor a villamoson.

Fölhozták, aztán lerakták a gumipadlóra, elég feltűnő helyre. Mindenki nézi. Állja a tekinteteket, aztán váratlanul magába roskad.

*

Föllép: sportcipő, sötétszürke dzseki, alatta fekete, cipzáros garbó, minden tiszta. Bársonynadrágja viszont vastagon összefestékezve. Fehér, krémszínű és vörös szálkák, foltok, olyanformán, mint Bíró Gábor Szent István-i rend című festményén (Lásd: Ezerszáz év a Kárpát-medencében, A Makói Művésztelep Millenniumi Albuma, 26-27. oldal). Szobafestő, munkából jövet, vagy biztos ízlésű egyetemista. Viselni a ruhát – bármilyen ruhát – méltósággal, önérzettel. Ez nem tanulható, megmondta Törőcsik Mari Makón, a Hagymaházban; hogy Soós Imre például mezítláb, rongyokban is úgy nézett ki, mint egy herceg.

Mintha ez a fiú is érezné, micsoda érzékeny harmóniát egyensúlyoz itt előttünk, nem ül le, nehogy elkezdjen valaki amiatt aggódni, hogy esetleg fog a nadrágja, összefestékezi az ülést. Tartása elegáns, egyenes, egy mozdulata sem árulja el, csak a körme széle, amely fehér. Festő. Az, hogy szoba- vagy -művész, tökéletesen mindegy, az összkép makulátlan.

*

Mintha színpadra lépnének, elöl a kisfiú és a kislány, vidáman, könnyedén játsszák el, hogy ördögfiókák. Mögöttük édesanyjuk a két szomszéd lánnyal, a kisebbik általánosba jár, a nagy már végzős középiskolás. Végül a kicsik apja jön, újsággal a kezében. Felesége a gyerekeket fegyelmezi, a nagylányokkal beszélget, a férfi ebben nem vesz részt. Olvas. A városba érve az anyuka a két kicsivel és a fiatalabbik szomszéd lánnyal leszáll. A férfi összecsavarja az újságot, a nagylány mellé lép, beszélgetnek, hallgatnak. Ha van ülőhely, egymás mellé kerülnek. Szép lassan megszínesedik az arcuk.

Udvariasság ez, vagy valódi érdeklődés egymás iránt. Most úgy látom ebben a jelenetben saját változásomat, mint tükörben. Évekkel ezelőtt továbbsiklottam volna a látvány fölött azzal, hogy képzelődöm. Most nem. Akinek romlik a szeme, az egyre magabiztosabb.

*

A frissen megnyitott zöldségdiszkontban három citrommal a kezében szembejön velem egy régi, nagyon kínos jelenet tanúja, a nyugdíjas őrnagy. Már nem ismer meg, pedig sokáig nap mint nap találkoztunk. Hét hónapja voltam katona, friss tizedes, az újonnan bevonult honvédeket vezettem menetoszlopban az ebédlőtől a legénységi épülethez. Gyakorolniuk kellett a vigyázzmenetet, ezért a társaság minden tisztnek, aki szembejött az úton, megadta a tábornokoknak járó tiszteletet. Nonstop díszszemle. Jött velünk szembe ez az őrnagy, én pedig, ahogy elég közel ért, kiadtam a vezényszót: „század, vigyázz!” Trapp, trapp, trapp, trapp. „Jobbra nézz!” És a fiúk gyönyörűen, egyszerre vetették jobbra a fejüket – csakhogy balra kellett volna, mert arról jött az őrnagy.

Először nem is kapcsoltam. Megfordultam, hogy ki nevet, Jézusmária, mit fog gondolni a csapatról ez az ismeretlen törzstiszt, azt, hogy komolytalan faszok vagyunk. A fiúk meg se mukkantak, az őrnagy viszont hangosan röhögött az út mellett, alig bírt megállni a lábán.

„Felejthetetlen wellness.”

*

Férfiak ülnek kecskelábú asztalnál, pár napig látható kép a közösségi oldalon. Hármukról tudom, hogy nem csak ennél az asztalnál ültek együtt, de már szabadok, és nyilván szó sincs arról, hogy el akarnának rejtőzni szégyenükben. Nem csak ujjnyomatuk van, hanem arcuk is, még élő anyjuk, apjuk, párjuk, gyerekük, családjuk, és néha szerencséjük. Mert mindig akadnak a régi ismerősök között, akik nem tudják, miért tűntek el évekre, megkérdezik, „tán te is Angliában voltál?”. Lehet nekik mondani, hamiskás mosollyal, hogy nem, hanem „mozigépész-tanfolyamon”, mifelénk legalábbis újabban ezt mondják.

Néha megkapják, ez a váratlan halmazati büntetés, a keményebb lelkületű ismerősök megjegyzéseit. A már levett kép alatt az egyik hozzászólás ilyen: „Csak nehogy megint összeálljatok, mint az LGT.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top