– Halló, szomszéd úr, odaadná egy pillanatra a csákányát?
– Persze, kolléga úr, vigye csak. Kemény, mi?
– Kemény. Ilyen agyag, azt hiszem…
– Márga. Kemény, tömör, sárga márga.
– Talán geológus tetszett lenni?
– Én? Dehogy. Csak földrajztanár voltam. Krónikus alultápláltság, tudja…
– Hát így. Sok errefelé a pedagógus, ebben a szociális temetőben. Ott, a hetes parcellában, az egy címzetes egyetemi tanár. Filozófiát tanított. Csak tudja, hogy volt ez… filozófusbűnözés… liberális elhajlás… leépítés… hitel a házon… infarktus… szociális temetés. Látta volna, hogy hányta magának a földet a professzor úr!
– Gondolom. Még szerencse, hogy itt már mindenki egyenlő. Bár ott a kerítésen túl, a temető szebbik felén mintha a kollégák nem maguk ásnának… Ön esetleg szintén a közoktatásban…? Életpálya-modell?
– Én trafikos voltam. Régi trafikos, érti… azért ások. Ezt legalább magamnak ásom.
– Pisztollyal tetszett? Csúnya az a lyuk… várjon, maradt egy kis púderem a ravatalozóból… így ni! Máris alig látszik.
– Az jó, ha nem látszik. Fontos a látszat. Önnek meg rosszul áll a nyakkendője. Megigazítom.
– Köszönöm. Soha életemben nem sikerült rendesen megkötni. De azért most…
– Legalább most adjunk magunkra. Szép lett az a gödör!
– Igen. Jó mély. Az ön gödre is igen jól sikerült darab. És engedje meg: direkt öröm lesz egy ilyen kellemes ember mellett porladni.
– Részemről a szerencse. Hát akkor kolléga úr, az örök világosság…!
– Nyugodjunk békében!
Konok Péter írása különdíjat nyert a Toll a füledbe! pályázatunkon Szeszélyes hulladék kategóriában.
