Felcsuti Péter: Szerintem. Társadalom, gazdaság, pénzügyek és vállalatvezetés a kétezres években Magyarországon, Írások és előadások. Corvina Kiadó, 2014, 3990 forint
A hazai közélettel foglalkozó publicisztika gyakran belehal a szépségbe. Az irodalmi igénnyel megkomponált írások szerzői fontosabbnak tartják a poént és a nemes indulatot, mint a tárgyilagosságot. Kevesen vannak, akiket zavar, hogy könnyen besorolhatók egyik vagy másik táborba. Ezzel a kritikával legutóbb Bodoky Tamás, az Átlátszó.hu alapítója szembesítette a hazai sajtót. Aki olvas jegyzeteket, tudja, Bodokynak vastagon igaza van, de az is látszik, hogy az interneten, ahol a véleményműfajok a virágkorukat élik, ebből a szempontból ha nem is forradalom, de evolúció zajlik.
A modern magyar publicisztika egyik művelője nem újságíró, hanem visszavonult bankigazgató. Felcsuti Péter nem akar együtt dühöngeni azokkal, akik egyetértenek vele, és beszólni sem akar senkinek, ahogy a gyűjteményes kötetét bevezető interjúban fogalmaz. A Szerintem című könyv pénzügyi, társadalmi visszásságokkal foglalkozó jegyzetei még csak nem is meggyőzni akarnak, inkább ismeretterjesztő, összefüggéseket bemutató, gondolkodtató írások. Felcsuti nem árul zsákbamacskát, kimondja, mit gondol az egyik kurzusról, mit remél a másiktól. Ettől lehetne unalmas is ez a könyv, mégsem az, mert a szerzőt szemlátomást bosszantaná, ha egyszerűen azzal intéznék el politikai pedigréjét, hogy egy Moszkvában végzett liberális közgazdász, aki csak beszél. Neki is vannak gyönge pillanatai, például amikor Simor András jegybankelnököt búcsúztatva megnyomja a tollat: “ Mi pedig szorongva találgatjuk, ki és mi jön utána. Független lesz-e a jegybank, vagy elérkezik az ostobák, a kalandorok, netán a gazemberek ideje.” Tudjuk, Matolcsy György ideje jött el. A kötetnek a legkeményebb és talán kevéssé szerethető írásai azok, amelyek a hivatalban lévő kollégáról szólnak – ugyanakkor a szerző nem mulasztja el megemlíteni, amikor egy-egy döntéssel egyetért. Feltűnő az is, hogy erkölcsi szempontból tartja aggályosnak az olyan megnyilatkozásokat, amelyek nem hajlandók legitim jogszabályoknak elfogadni a mostani kormányzó erő által megalkotott kétharmados törvényeket. A szegénység enyhítéséről, a társadalmi igazságtalanságok fölszámolásáról és a cigányok helyzetéről szóló írások megállapításai mögött pedig ott az aranyfedezet: a Kiútprogram. Ez részben az ő kezdeményezése és szervezése nyomán mikrohitellel segített induló roma vállalkozásoknak – például a híres kántorjánosi uborkatermesztőknek -, nem is eredménytelenül, mert a kedvezményezettek fele tudott élni a lehetőséggel.
A szerző különösebb indulat nélkül tud írni arról, milyen körülmények között intett be az állam a kezdeményezésnek, pedig nyilvánvaló, hogy ő a szívét-lelkét beleadta. Ez is hitelesíti minden bírálatát, amelyek közül néhány több jegyzetben is megismétlődik: a magyar társadalom az átlagnál jobban irtózik a versenytől, túl sokat vár az államtól, és ezzel a tulajdonságával a politikusok rendre visszaélnek. Az unortodox gazdaságpolitikával leginkább az a baja, hogy művelői megpróbálják elhitetni magukról, hogy következetesek, pedig rögtönöznek: a miniszterelnök teljes lelki nyugalommal beszél egyszer arról, hogy a fogyasztást kell ösztönözni, máskor – külföldön – arról, hogy a megtakarítást. Felcsuti szerint a devizahitel nem volt hibás termék, ahogyan a kormány sulykolja, de ami történt, abban közös a felelőssége a bankoknak, az államnak és az adósoknak. Egy devizahiteles ítélet kapcsán felhívja a szegedi bíróság figyelmét arra, hogy a vételi és eladási árfolyam nem az ördögtől való, a bank pénzzel kereskedik, és bizony más áron veszi meg a terméket, mint amin eladja. Az IMF nem Shylock, és nem is “ugyanolyan bank, mint a többi”, hiszen az ENSZ azért hozta létre, hogy végső hitelnyújtóként segítsen, és nem szab feltételeket, épp ellenkezőleg, a hitelt igénylő ország vállal egyoldalú kötelezettségeket, ha pénzre van szüksége. Szóval – hívja föl a figyelmet Felcsuti – amit a kormány erről a szervezetről mondott, az klasszikus dezinformáció. Xerxészről, a tengert megkorbácsoltató perzsa királyról ír, amikor a piacot ostorozó politikusokon ironizál. Ugyanilyen kritikus saját szakmájával szemben, mondván, a válság idején még élesebben látszott, mint máskor, hogy a bankszektor a jövedelmeket privatizálta, a kockázatot viszont a társadalomra hárította. Végül, hogy mindenki megkapja a magáét, azt is elmagyarázza, mit eredményezett a politizálást tisztességtelen foglalkozásként beállító, lesajnáló értelmiségi attitűd – vagy az, hogy a társadalom a jogos kérdéseire nem kapott hiteles válaszokat:
…A rendszerváltás ellentmondásos jelenségeiből kiábrándult, válságról válságra bukdácsoló magyar társadalmat mindig is foglalkoztatták, és most, a globális válság idején különösen foglalkoztatják például a nemzeti hagyományokkal, a múlttal kapcsolatos kérdések, amelyekre a hazai baloldal és a liberalizmus nem tudott vagy nem akart választ adni… Nem vitatható, hogy Trianontól, a magyarországi zsidók elhurcolásában játszott felelősségen keresztül a Kádár-rendszer tárgyilagos vizsgálatán át, a rendszerváltás és egészen a 2006-os események értelmezéséig mindenütt a jobboldali narratíva vált uralkodóvá, elfogadottá…
