Egy választás Magyarországon (részlet)
A kormányos is mindig a legénység egy tagja.
(Arisztotelész: Politika)
Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől.
(Jókai Mór: Politikai divatok)
Hát az én hivatásom-e a Ház tekintélyét és a képviselők nimbuszát fenntartani? Tartsák fenn az urak maguk!
(Mikszáth Kálmán)
Ej, be rossz időket élünk!
(Kemény Zsigmond: Ködképek a kedély láthatárán)
Szívpörkölt 2010. augusztus 4. Borult, fúj a szél, 11 felé kisüt, a kerti szaletliben dolgozom. Tegnap Szigligeten ebédeltünk, ott maradt a dzsekim, hív Vámos Miklós, hogy megtalálta. Este Kerékgyártóékhoz Ábrahámhegyre. Később érünk oda, vissza kellett fordulni, otthon hagytam a kocsi papírjait, nagyban főznek már. SZDSZ-árva köménymag, harmincvalahány belvár’ értelmiség. Akik vacsora után, már vacsora közben is, éjfélig majd velem foglalkoznak.
Vagyis az LMP-vel.
Vagyis velem, most én vagyok az, és velem lehet beszélni. Bírjuk egymást, legalábbis úgy tudom: én mindenképp bírom őket. A szívpörkölt elég fini, kérdez valaki, egy másik is, töltök neki bort. A bor rossz, Jägermeistert iszom, az is rossz. Nem rossz, csak rosszul esik. Barátságosak, figyelnek, jól van, néz rám, mert hozzám beszél, én is nézem őt, mi ezzel a baj? Semmi. Aztán pedig az lesz, hogy már mindenki az asztalnál ül, egy jókora asztal körül, és négy órán keresztül dől rám az okos, gúnyolódó, szarkasztikus, dühös, olykor gyűlölködő beszéd. Az I’m talking big, because I’m small mindentudó retorikája. Keserű-sértett, zárt arcok, zárt véleményközösség, ki van porciózva, hogy mi lesz.
Mi van. Mi a megengedett, ki mit tehet és mi az igazság. Tudja, kinyilatkoztat, könyörtelen, más véleményekre rezisztens, nem tamáskodik, nem téved, nemigen ad esélyt, alig kérdez, a kérdések inkább csak kérdés formájú kijelentések. Gyanakvás.
Semmi szív.
Nem tudom jól elmondani, remélem, a Jóisten fölvette magnóra, levideózott minket. Szókratész „folyton az emberi dolgokról beszélgetett, megvizsgálva, hogy mi a jámbor, mi az istentelen”, hogy „mi az állam, mi a politikus, mi az emberek fölötti hatalom, és milyen az, akinek hatalma van az emberek fölött” (Xenophón: Emlékeim Szókratészről. Budapest, 1986, Európa Kiadó. Németh György fordítása). Nem rám mérgesek, nem engem nem szeretnek, hanem – sejtelmem sincs, kicsodát.
Egy ennyire kis pártot?
De hát azok még csak most kezdik! Hogy nem pont olyan, mint az eszdéesz, nem olyan, ahogy ők elvárják, ahogy kell lennie? Annyira megképzi a hovatartozásomat a helyzet, megkeményíti a lelket, most brutál’ elempés vagyok, létezik olyan, hogy mi. Éjjel adja a tévé Chaplin Diktátorát, a vihar a felénél kivágja a biztosítékot.
Több százszor elmentem a korona mellett. Előtte, mögötte, a díszelgő őrség előtt, mögöttük. Mindig kicsit megnéztem. Majd megnézem egyszer rendesen. Egyszer vagy kétszer rendesen megnéztem, ott maradtam a korona mellett másodpercekig. Meddig maradjak ott?
Kegy. Hanyatlástörténet Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo, az első az aranykor volt, melynek emberei bíró nélkül éltek, már Ovid’ (Kr. e. 43–Kr. u. 18) Metamorphosese szerint is hajdan volt az Aranykor, azóta felhőbe hanyatlik minden. Rom, romlás, a humor, önirónia nem komilfó, a tragédia maszkja, tragikai arckifejezés, lemondó legyintgetés uralg. Ressentiment, regresszió, anómia. „Kegy számomra, hogy az állam pusztulása egybeesik az életkorom okozta pusztulással” (Montaigne: A hiúságról). Minden rosszabb.
Kivéve a gyevi bíró. Kivéve ez meg az, mert jól van, jobbak a borok és millióféle sör van, az autópark szuper, légkondi meg okostelefon, nem lesz indigós az ujjad gépelésnél, net van és gépsebészet, nincs országhatár és szűnőben a határérzés, fűtik az IC-t, eltűntek a villamosról a PADLÓRA KÖPNI TILOS! feliratok, s így tovább, de ez nem zavar bele, úgy van tudva, hogy a kivétel erősíti a szabályt.
Pedig gyöngíti, sőt meg is szüntetheti. A valaha bezzeg a jövőbe vetett heveny, követelőző bizalomra utal. Aki visszavágyódik, futurista, nem a régi kell, hanem ez a jövőt idéző ma nem elég. A jövőre függesztett borús tekintet vizionálja, hogy a meglevő darabokra hullik, a régibe azért nem menne vissza
Abba a világba, ahol akasztanak, letegez a csendőr, nincs elég telefon és elég könyv, zötyög az út, recseg a rádió és a Protapopov házaspárt nézi a család a szomszéd kéken villogó Kékesén. Ahol eljő a jeges, ütik a szódáslovat és apád tűzifát vág a pincében. A közértbe, ahol pár doboz gyufán, Munkás, Sellő és 5 Éves Terv cigarettán, zöldülő krinolinon, egyfajta halványsárga sajtnak látszó sajton, almán, szilván, rumon és szürkebaráton kívül nincs semmi. Csak bűz és sorban állás. Pulthoz támaszkodó, kimarjult arcú, halálfáradt eladónők, agyonmosott, hajdanfehér köpenyükön elöl, csípőtájt eltávolíthatatlan zsírcsík, megvan ez?
Zsírcsík – ebből nem kérnél! A hatvanas években Budapest lakásállománya hatvan százalékában nem volt fürdőszoba, és nem hiszem, hogy Párizsban jobb lett volna a helyzet. A konzerv jó. A májkonzerv nem. Volt jó és rossz, a jó konzerválandó, a rossz nem. A Lukács cukrászda, az Abbázia és a Savoy az Oktogonon, a sarki trafik az Izabella és az Aradi sarkán, ahol 20 fillérért fruttit vettünk a fiúkkal tanítás után, hogy elüssük az éhségünket, a Híradó mozi szeparéja, Nyugat és Kelet népe. Ötszáz irodalmi kávéház Pest-Budán. Legalább ötven. 5! „Ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország” (Mocskos idők, Menyhárt Jenő).
Jó Élet A görög értelemben vett biosz idiotikosz inkább leíró, mint minősítő. Nem értek egyet vele, nem hülyézem, aki nem kíván részt venni a közéletben, viszont az legyen kemény döntés, vállalt konzekvenciákkal. Egyedül Robinson sincs meg. Nevelték, megtanították, legyártották a puskáját. Elhúzódni a világ zajától egy szál semmiben, az biztos halál. Ha nem ez a cél, működj együtt másokkal, bírd őket, és bírd, élvezd a küzdelmet. Szinte általános az ún. züllött politikusi rétegre való hivatkozás, pedig csak annyira züllik bárki, amennyire hagyjuk neki. A deszpotész saját házában/háztartásában despota: az szabad, aki a közszférába lép. Kockázatos, bátorság kell hozzá, de ez a „jó élet” (eudaimonia) Arisztotelész szerint.
