– Nesze, te disznó – mondta.
Mikor elapadt az áradat, átlépett a férfin, és lemászott az ágyról.
– Most húzd meg a kötelet! – mondta a miniszter.
A lány megragadta a férfi nyakán hagyott kötelet, és meghúzta.
– Erősebben! Még! – kérlelte a férfi.
Bea a szégyentől, a különös élménytől felzaklatva nyögött, húzta, a miniszter szeme kidagadt, levegő után kapkodott, de artikulátlanul még mindig azt hörögte, hogy még, még. A lány teljes erejéből húzza a kötelet, mikor elfáradt, elengedte, és zihálva kérdezte.
– Na, te vén disznó, azt ne mondd, hogy megint elmentél.
De a miniszter nem válaszolt.
– Ezt akartad? Jó volt?
Mivel a miniszter most sem válaszolt, a lány közel hajolt, hallgatta a leheletét, aztán a szívét.
– Mi van veled? Ne szórakozz! Ez nem vicc! – Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Mi van veled, ne szórakozzál!
A miniszter nem mozdult, kerekre tárt szemmel, nézett a semmibe.
– Te meghaltál? A kurva életbe, a kurva életbe, ez megfulladt – suttogta a lány, lekuporodott a padlóra, és sírt. Aztán megint felállt, nézte a hullát, megint megrázta, de az mozdulatlan maradt.
– Megöltem – motyogta maga elé. – Nem. Meghalt. Baleset. Igen baleset volt – hadarta eszelősen. – Igen, baleset, baleset, persze, hogy baleset. Hát ő akarta, kiabált velem, hogy csináljam. Az is lehet, hogy szívroham. Nem is fulladás, hanem szívroham. Az ilyen öregedő fickóknál ez előfordul, biztosan tele volt Viagrával, akkor meg szívroham. Hát mit tehetek én erről.
Kapkodva magára rángatta a ruháit, elővette a táskájából a mobilját, és tárcsázott.
– Én vagyok. Bea. Baj van.
– Mi az, hogy baj? – kérdezte egy női hang.
– Nagyon nagy baj. A kliens, akihez küldtél meghalt.
– Meghalt? A miniszter?
– Az – szipogta Bea –, a miniszter.
– Szóval meghalt – mondta a nő, aztán hosszan gondolkodott, de a hangján nem hallatszott az az izgalom, vagy feldúltság, amire a lány számított. – A legfontosabb, hogy most nyugodj meg.
– Mi az, hogy nyugodjak meg, hát nem érted? Itt a kezem között. Itt fekszik, nem lélegzik és… – mondta a lány, de a zokogástól nem tudta folytatni.
– Először is meg kell nyugodnod! Aztán mondom, hogy mit csinálj.
– Jó. De feltámasztani már te sem tudod, ez rendesen nem lélegzik.
– Nem feltámasztani akarom, csak azt, hogy egyikünk se kúrjon rá a dologra. Hogy történt?
– Megfulladt, meghalt, nem tudom.
– Megfulladt?
– Vagy megállt a szíve, nem tudom.
– Mindegy is. Látott valaki, amikor felmentél?
– Tele volt az előtér, senki nem figyelt. Azt hiszem. Csak feljöttem a százhatosba.
– Az jó. És senkivel sem találkoztál a folyosón?
– Senkivel.
– Rendben.
– Te, ez szörnyű, én még ilyet nem láttam…
– A picsába, kussoljál már! Inkább keress egy rongyot, és kezdd el letörölgetni, amit összefogdostál.
– De úgysem tudok mindent letörölni…
– Nem is kell. Csak a nagyját. Nem ott fogják megtalálni. Küldök két fiút, átviszik a kis konditerembe. A különterembe. Ott kapott szívrohamot.
– De hát, itt van…
– Mondom. A szállodavezető tud róla, hogy ott van. Ő sem akar egy ilyen nyomozást, hogy a miniszter egy kurvával… Senki nem akar ilyen történetet, sem a pártja, sem a rendőrök, sem a családja. Senki. Törölgess egy kicsit, aztán tűnj el onnan. De ne lássanak. A többit mi elintézzük. Rendszeresen jár oda kondizni. Öreg volt, kövér volt, nem bírta. Nem ez az első eset. Na, húzzál a picsába!
A lány letette a telefont, összekuporodott a szőnyegen, némán rázkódott a válla, és mikor összeszedte magát, felállt és a köpennyel törölgetni kezdte, amihez korábban hozzáért.
Az ágy végeket, a szék karfáját, mindent áttörölt, aztán hozzálátott, hogy leoldja a férfi kezéről, lábáról a köteleket. Eszébe jutott a vizelete, fogta a vizeskancsót, megtöltötte a fürdőben, és locsolta a hullára. Néhányszor megismételte, már tócsában állt a víz az ágy alatt. Hozta a fürdőlepedőt, feltörölte a vizet, a kádba csavarta, és újból felmosott. Mikor befejezte, bedobta a sporttáskába a köteleket, a dobverőket, a tűket, végül a köpenyt is. Még egyszer megnézte a hullát, a tűnyomok alig lehetett észrevenni, mintha valami apró kiütés lenne, úgy tűnt, a nyakon a piros csík azonban még látszott.
Bea idegesen tárcsázott.
– Te, a testén még egy picit látszik, hogy…
– Húzzál már el onnan…
– De ha boncolják, akkor…
– Nem boncolják. Sport közbeni szívleállás. Senki nem akarja boncoltatni, a szállodaorvos megállapítja a halált, aztán viszik a hullaházba – mondta, és kinyomta a telefont.
A lány nézte a hullát, és úgy érezte, egyre nyugodtabb lesz. Most csak egy dologra szabad koncentrálnia, hogy észrevétlenül tűnjön el innen. Még egyszer az ablakhoz ment, letörölt egy újnyomot, aztán mikor úgy gondolta, végzett, a férfi ruháit kezdte összepakolni, ekkor a zakóból kiesett egy tárca meg egy boríték. Kinyitotta a tárcát, megnézte, megtörölte, és visszatette a zakó zsebébe. Belenézett a borítékba, és kihúzott belőle egy köteg húszezrest.
– Te jó isten. Ennyi pénz. A francba, te ennyi kessel rohangálsz? Ennyi pénz nincs is – motyogta, miközben számolta a pénzt. – Ötszázezer. Ennyit még nem is láttam.
Letette a pénzt a fotelbe, nézte, megint a kezébe vette, átpörgette, aztán visszadugta a borítékba, és azt is a sporttáskába tette. Körülnézett, csak a férfi ruhája és csatakos meztelen hullája maradt a szobában, a sporttáskát a vállára tette, a könyökével lenyomta a kilincset, kikémlelt a folyosóra, aztán kiment a szobából, és berúgta az ajtót. Végigsietett a folyosón, lement a lépcsőn, és átvágta magát az előcsarnok forgatagán. A tömegben senkinek sem tűnt föl egy sporttáskás nő, ha csak néhányan lettek volna, nyilván észrevette volna a recepció, de így elveszett a tolongásban.
Ahogy kilépett a hotelból, előkotorta a mobilját, és sietve nyomogatta a gombokat.
– Szia, Robi, én vagyok
– Te vagy, Bea? Hol vagy?
– Megyek hozzád.
– Végeztél?
– Igen. Végeztem – mondta a lány, és elsírta magát.
– Mi van, Bea? Miért bőgsz. Baj van? Nincs meg a pénz?
– Robi, szörnyű dolog történt.
– De mi?
– Majd elmondom.
– De a pénz megvan?
– Igen, megvan.
– Mind a százezer?
– Nem, több.
– Magasabb lett a tarifa?
– Robi! Nem a tarifa, majd elmondom. – Megint sírt. A fiú hallgatott, örült, hogy megvan a pénz. Csak hosszú szünet után szólalt meg újra.
– Mondd már, mi van?
– Most nem tudom. De nagyon sok pénzt hozok. Visszafizetheted a dílernek az összes tartozásod, és mehetsz az elvonóra. És még marad is egy csomó pénzünk.
– Nem értem. Hogy mi van?
– Az a fontos, hogy most minden rendben lesz. Minden. Érted? Minden. Kijössz a kórházból, és elindítjuk a kutyakozmetikát. Mindent rendbe teszünk ezzel a pénzzel, érted? Mindent. Az egész, rohadt, kibillent életünket. Megyek, szia, Robi. Szeretlek! – mondta, és kinyomta a telefont.
Ekkor néhány hópehely jelent meg a hotel előtti tér lámpáinak fénycsóvájában.
– Itt a tél – mondta az egyik cilinderes portás a társának.
– Még nem – pillantott az órájára a másik –, még csak tíz óra, csak két óra múlva, éjfél után, akkor kezdődik a tél.
– Mi van?
– Hát akkor lesz december elseje, akkor kezdődik a tél – mondta nevetve a másik.
– Ez már a tél, hát látod, esik a hó. És rohadt hosszú tél lesz. Azt mondja a meteorológia: Hosszú kemény telünk lesz.
– Akkor majd jó sokat fagyoskodhatunk.
– Az má’ biztos!
Nézték a sárga lámpafényben egyre sűrűbben kavargó hópelyheket, aztán végigbámultak az Eötvös téren a József Attila út irányába, ahol éppen akkor kanyarodott be Bea a Dorottya utcába, de ők csak a vadul örvénylő hópelyheket figyelték.
