Ez itt a kérdés, egy mindszenti férfi firtatja, a pénteki újságban megjelent írásom miatt hívott. Valahonnan tudja a telefonszámomat, és úgy beszél, mintha régóta ismerne. Ez ismerős. Sorolja a kérdéseit, és amint az egyikre válaszolnék, közbevág, hogy ne beszéljek mellé, elege van már belőlem. Búcsúzom, bontom a vonalat, és kézbe veszem a baltát. Szabadnapos vagyok, az almafáról lemetszett gallyakat darabolnám, kévézném, de néhány perccel később megint zenél a telefon. Másvalaki hív, de ugyanabból a városból, ugyanabban az ügyben. Azt mondjam meg, hogy merészeltem én beleírni a nevüket az újságba, amikor ezt megtiltották, még azt is, hogy erről a témáról cikk jelenjen meg. Hétfőig kapok haladékot. Ha aznap nem teszem ezt helyre, meglátom, mi fog történni. Ez nem fenyegetés, de nyugodtan vehetem annak, és szégyelljem magam, besároztam hat becsületes, tisztességes család nevét.
Arról van szó, hogy három nemrégen alakult párt hat mindszentit indított volna az április hatodikai országgyűlési képviselőválasztáson. Hármat a hármas egyéni választókerületben, abban, ahová Mindszent is tartozik, hármat pedig a négyesben, ahová a korábbi kerületi beosztás szerint tartozott. Nyugdíjas asszony és fia, férj és feleség gondolta úgy, hogy politikai előélet nélkül belevág a politizálásba. A hat ember nevében egyvalaki járt el, ő vitte az ajánlóíveket a választási irodákhoz, ahol azt állapították meg, hogy nem gyűlt össze elegendő aláírás, ezért egyik jelöltet sem vették nyilvántartásba. Ráadásul az ívek is hiányosan kerültek vissza, illetve volt közöttük fénymásolt. Emiatt eljárás indult, összesen több mint egymillió forint bírságot róttak ki a három pártra a két választókerületben. Voltak ennél nagyobb bírságok is, ez a három párt viszont országosan tudott annyi jelöltet regisztráltatni, hogy listát állíthassanak. Azok a szervezetek, amelyek erre képesek voltak, az új törvény szerint elég nagyvonalú, egyenként 149 millió forintos állami támogatást kapnak a kampány idejére. Ez közpénz, szerintem az újságolvasóknak joguk van tudni, hogy kik, milyen körülmények között akarják elkölteni. A választási bizottságok határozatai elérhetők az interneten, az üléseik – ahol a jelöltségre aspiráló emberek nevei elhangzanak – nyilvánosak, így a nevek is azok, az egyik választási iroda jogásza szerint.
Ezért azt mondom a mindszenti férfinak, hogy nem fog megjelenni a hétfői újságban semmilyen „helyretétel”. Átvált tegezésre, neki úgy könnyebb szitkozódni, és ő nyomja ki a telefont. A harmadik telefonáló az, aki a hat jelölt nevében eljárt. Emlékeztet, hogy ugye, ő megmondta nekem, ne hívogassam a képviselőjelölteket, mert egyikük sem fog nyilatkozni, ám ez a tilalom a nevek leírására is vonatkozott. Csak szól, hogy most pert fognak indítani a lap ellen és ellenem is. Nyugodtan beszél. Mondja azt is, amitől a Facebookon terjesztett ironikus szöveg szerint az újságíró kezében ketté szokott törni a repitoll: szerinte nyilvánvaló, nem magamtól, hanem megrendelésre dolgozom. Nem? Dehogynem. Vagy akkor milyen alapon gondoltam, hogy erről a témáról nekem cikket kell írnom?
Tényleg ez a legfontosabb kérdés. Honnan veszem én a bátorságot ahhoz, hogy erkölcsi ítéletet mondjak bárkiről.
Mi tulajdonképpen az állam megbízottai vagyunk, mint az ügyészek: erre tessék gondolni, amikor egy-egy bonyolult ügyön dolgozva elbizonytalanodnak – tanácsolta a kilencvenes évek elején az újságíróiskolában egy középkorú brit kolléga. Ez a szerepértelmezés náluk beválik, látom, amikor az írásaikat olvasom az interneten. Nyilván az irigység beszél belőlem, amikor azt mondom, olyan jogi körülmények között dolgozva egészen könnyen képzeli magát az újságíró egy hatalmi ág legitim képviselőjének. Nekem ez itt azért megy nehezen, mert például az előbb említett ügyben könnyen előfordulhat, hogy ha perre kerül a sor, az derül ki, hogy nincs igazam, és hiba volt leírni a neveket. Bár a választási iroda jogászának véleménye meggyőző volt, a két iroda ugyanarról a helyzetről kétféle jogértelmezés alapján hozott határozatokat. „Ma Magyarországon nincs olyan ember, aki erre neked választ ad” – felelte egy sajtójogban járatos ügyvéd, arra a kérdésre, most leírhatom-e az újságban egy áfacsalásért jogerősen börtönbüntetésre ítélt férfi nevét. Döntöttünk a szerkesztővel, de egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy amit mi igazságosnak gondolunk, az törvényes is.
Az ilyen helyzetek miatt alakulhatott és alakulhat úgy ezután is, hogy az én szakmámat nem veszik komolyan. A nyilvánosságra nem úgy szokás gondolni, mint a levegőre, hanem mint egy természeti csapásra, amelyet el kell, és el is lehet kerülni. Ez persze nem elég pontos hasonlat. Sokkal jellemzőbb az a történet, amelyet ilyenkor, a szabad magyar sajtó ünnepén az egyik szegedi történész szokott feleleveníteni ismeretterjesztő előadásokon.
A márciusi ifjak úgy döntöttek, hogy kinyomtatják a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot, a nyomda tulajdonosa azonban azt mondta a kéziratot látva, hogy ezen nincs rajta a cenzúra pecsétje. Az nem annyira közismert, hogy ezután pontosan mi történt. Jó ideig semmi. Álltak ott és nézték egymást. A történész úgy szokta mondani, hogy talán még most is ott állnának, ha a tulajdonos nem súgja oda a fiúknak, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet.
Innen indultunk, és mintha még most is itt tartanánk.
