A Föld vonzó
(Töredékek a zenéről)
1.
Beethoven egy székhez kötözte magát – elhasználta a maradék ragasztószalagot, amit a TV melletti polcon talált –, és kirepült az ablakon. Tokió utcái felett lebeg, meditál.
1967 nyara, vagy ’68 január? Kabát nem volt rajtad, pedig mindig fázol.
1968 nyara?
Igen.
Valahol az óceánparton tanultam gitározni. Kétszer annyi idős voltam, mint ma. Az űrhajót néztük, ahogy…
Nem.
Három akkordot ismertem csak.
Az első eltűnt, miközben egy lepukkadt bárban ücsörögtem Jim Morrisonnal.
A másodikat elástam egy távol-keleti hegy lábainál. Lehetett a Fuji is. Ha kell, a hegyet is elásom vele.
A harmadik átment egy hídon, és tökéletes búvóhelyet talált magának.
„Fizetem a következő kört, Ludwig!”
2.
Hasonló, mint kerékpárral belehajtani az árokba, fűben feküdni, és lehunyt szemmel számolgatni a zúzódásokat a testeden. A sípcsontod fáj, de tudod mozgatni. Felkelhetnél, de maradni akarsz. A szél átfúj a gerinceden, és egy hangya közeledik a füledhez. Apró fekete hangjegy. Lehunyt szemmel figyeled, ahogy megsokszorozódik, és lassan kék masszává olvad. Kavarog körülötted, a bőröd alatt, ugrál a sebeiden, rohan, kering. Illattá rezdül. Forgács, olajfesték. Érzed már, hogy fáj? A billentyűkön tovább táncolnak az ujjai, sárgára változtatva a fűszálakat. Nem érted. Rikítva ömlenek a színek, és a szemgolyód mögül valaki felkiált.
Rövid-rövid-Hosszú-pereszteg
Haikut kellene írni, mert az rövid.
E-gér-di-ót-lop.
Talp dobban a színpadon.
Holnap már kedd.
Hol-nap-már-kedd.
1,2… basszus, ez kevés.
Macs-ka-a-Mar-son
Lézersugarat nyávog…
Próbáld újra.
Matróz-felső, gyerek-evő, tündér-tüdő.
Születtél Iszkázon, én 23 éves vagyok,
fejemben összeverekedtem magammal.
O-ké. Egyre rosszabb.
Írd a versed. Az elsőt.
Köss a szavakból egy vastag pulcsit.
Felveheted, ha fázol.
Igaz, nem passzol a szemed színéhez.
S aggódva szól a nyest:
„Figyelj, ezt nehogy felolvasd!”
„Már késő” – nevet Antoine.
