Csak akkor szoktam ennél a pékségnél megállni, ha elfelejtek kenyeret venni a városban.
Olyanok ezek a boltok, mintha nem is lennének. Megpróbáltam többször is megjegyezni őket, de újra és újra elfelejtem, hogy vannak. Meglep, amikor rájövök, hogy itt is vásárolhatok.
Az út, ami mellett állnak, valamiféle átkötő vagy kivezető út, ahol ugyanúgy élnek emberek, mint máshol. Épülnek házak, amikből gyerekek indulnak reggel iskolába, akik a pékség melletti virágboltban veszik a tulipánt nyáron a pedagógus napra, ha egyáltalán még van ilyen.
A pék délután háromkor zár.
Kettőkor még van friss kenyér, ezért vannak ilyen sokan előttem. A sorban állva beszippantom az ellőttem várakozó kabátjának az illatát. Egészséges szaga van.
Valahonnan ismerős. Zavar, hogy ilyen jól tudok emlékezni az emberszagra. Bárcsak jobban látnék! Tesztelem: kemencés kenyér 1 kg 260 forint. Nem kell ennél jobb látás. Átkódol néhány felmerülőben lévő érzést ez a pillanatnyi elégedettség.
Aztán elképzelem, hogy a kabát alatti cipőbe egy idegen kéz nyúl, összecsípi és zsákba teszi. Ugyanilyen újszerű, mint most. A jövőidejű halál jelenidőben. Valahogy mindig ide lyukadok ki: mintha attól kevésbé volna elviselhető a saját halálom gondolata, ha másokén gondolkodom.
Ma kegyetlen leszek magammal: azt kell képzelnem, hogy az én cipőm.
A pulóverem és a nadrágom olyan, mintha soha nem viselte volna senki. A zoknimnak kinyúlt a szövete a sarokrésznél, így ha most akarná újra felhúzni valaki, nem kellene azon gondolkodnia, hogy melyik a hátulja.
Benne maradna a lábam nyoma.
Tiszta bugyi, hozzá illő színű melltartó; végignézik a meztelen testemet, bátran, nem úgy, mintha élnék. Akkor nem mernének így bámulni. Nem kelhetnék fel, kénytelen volnék hagyni. Semmi szégyenlősség nem maradna a magára hagyott testben. Elfelejtené, amit megtanult. Illetlenkedne itt, Európában, ahol meghalni is csak lopva lehet, nehogy felzaklassák magukat a többiek.
Bujkálni az elmúlás elől, azt szabad.
Észrevétlenül öregedni meg, végül pedig eltűnni, felszívódni, elpárologni, mint a kámfor.
Márpedig én szertelenkedni fogok: túlságosan engedelmeskedem majd a gravitációnak. Az egyedüli dolognak, ami képes még hatni rám: a Föld vonzása.
Ez a mi párbeszédünk.
Előtte persze mindent jól összecsomagolnék, cipelnék, amit Isten országába vinnék, ott meg winrar és futtatás.
Talán ezért vagyunk: helyette van nekünk testünk, ami olyan, mint a méhek pollengyűjtése a lábukon lévő kosárkákba. Mindent, amit a saját anyagunk birtokában tudunk, éljünk meg, azután vigyük fel a kaptárba, vagyis a mennybe, valahová a túlvilágra.
Elvinném a tegnapelőtt sütött gofri ízét, illatát is.
Látványt keveset. A képek bennem csak a történetek őrzését végzik.
Filmet viszek, nem festményt. Mozgókép párbeszéddel, ez a legegyszerűbb definíció.
A tapintás: méltatlanul elhanyagolt érzékelésem. Kevés volt az érintés.
Azt hittem beszéddel ki lehet váltani, vagy addig húzni az időt, míg végül nem kerül rá sor. Azért, hogy lekéssek róla.
Valaki vagy valami mellett, előtt, mögött, alatt, felett lenni és úgy beszélni. Beszélni? Mondani. Vagyis elmondani.
Elmondani neki, hogy aztán ő is el tudja és merje mondani.
Majdnem alszom, állva egy sorban.
Fáj a karom, mert bevertem a lépcsőkorlátba, ahogy húztam fel a pulóveremet. Előredőlök. Úgy teszek, mintha véletlen lenne, megtámasztom magamat az előttem álló vállába kapaszkodva. Hátranéz riadtan. Semmi baj, mosolygok.
Érintem. Érzem az élő testét. Riasztó ez a jelenlét. Olyan, mintha szökőár zuhant volna be a nappalimba.
Meg lehet szokni, gondolom.
Olyan ember leszek, mint azok, akik elől menekülni szoktam, mert megérintik a karomat, a derekamat, a vállamat, csak úgy, kedvességből, biztatásból, igenlésből.
Mégis attól tartok, hogy meg kell válogatnom, kivel lehet ezt félreértés nélkül megtenni.
Mérlegelés. Kontroll. Önrevízió.
Meg kell akadályoznom, hogy állandóan akadályozzam magamat.
Most veszek kenyeret.
Hazamegyek, és paprikás krumplival meg céklával fogom enni.
Adok a kutyáknak száraz tápot.
Rakok a tűzre.
Aztán megnézem a Balázs show-t.
