Nem tudom, elhangozhatott-e valaha az a mondat, hogy Arany János Szobra utazott, de az a mondat mától biztos, hogy Debrecenben áll Arany János szobra. Na, jó, mellszobra. Bár egy férfi mellszobra nem olyan nagy durranás, mint egy nő mellszobra. Lédidi mellszobra.
Van abban valami ördögi huncutság, ahogy a politika használja a művészetet. Úgy hoz létre valamit, hogy közben ő kapjon. Szobrot állítani egy írónak nagy tisztesség, hát még leleplezni mekkora. Fellebbenteni róla a fátylat. Biztos vagyok benne, lehet ezt ízlésesen is csinálni, úgy, hogy ne csak látszódjék az Arany iránti tisztelet, hanem érződjék is. És ez nem jobb és bal függvénye. Művésznek lenni pokoli nagy meló, főleg akkor, ha nem akar az lenni az ember, mert a létével azonos. Amit iszonyú erővel eléget magából az ember, az válik nyommá a műben. Látjuk ezt, ahogy évről évre hagynak el bennünket a kortársaink, mert elégnek ebben az érzékeket manipuláló, de az ember integritásában álló érzéseket nem ismerő konfettizuhatagban.
Arany János mára már csak szobor, ikon, akit nagyra becsülni önön emelkedettségünket fényezi. Ez a mi Aranyunk. Ez a mi Aczélunk. Ez a mi Rézünk. Stb. Könnyű azt mondani, hogy a művészet mára puszta halotti lepel, szónoki magasság, nincs praktikus értéke, csak olykor, ha egy tárgyban megvásárolható. Mert nem használjuk a művészetet, mert nem ismerjük a hasznát. A művészet út, ami gyakorlatok sokaságával a transzcendensbe vezet. De ezeket az utakat mindenkinek egyedül kell megjárnia, így lesz a saját teljesítményünk a miénk. A művészet erről beszél. A nagy többség, úgy látom, nem erről. Nem az útról, hanem a tornacipőről. Meg szobrokról és érinthetetlen képmásokról.
