Koninak van puskája. Ha megkérjük, talán le tudja lőni a kutyákat. Nem szeretném, de nincs más megoldás, az állatorvos túl drága. A kutyapanzió két kutyára megfizethetetlen hosszú távon. Igen, meghirdettük az áthelyezést, de senki nem jelentkezett rá, még az állatvédők sem.
– Szerinted Koni le tudná lőni a kutyákat?
Belül reszketek, amikor ezt kimondom. A kisebbik kutyát, a terriert már tizenegy éve ismerem, a nagyot, a masztiffot öt éve szereztük be díjnyertes szülőktől. Olyan, mintha családtagok lennének. Úgy ismerem őket, mint a saját gyerekeimet. Minden gondolatukat kiolvasom. És nem tudok elaludni anélkül, hogy ne halljam a horkolásukat. Ezért reszketek. Meg azért is, mert félek, hogy mit fogsz válaszolni. Abban reménykedem, hogy nem kell lelőni őket, hogy van valami más megoldás, hogy hirtelen felbukkan valaki, aki pont ezt a két kutyát akarja, mégpedig egyszerre, mind a kettőt.
De a válaszod igenlő.
– Szerinted Koni le tudna lőni engem is? – kérdezem.
Emlékszem minden szavadra, csak a szavaidra emlékszem, arra nem, hogy mik vettek körül, milyen tárgyak, s azokat hova is raktuk el, amikor elpakoltunk, mert csak a szavaidra emlékszem, minden egyes szóra, mintha csak szelektív lenne az emlékezet, mintha választani kellene, hogy a tárgyakra vagy a szavakra lesz figyelmes. A tárgyak eltűntek a dobozok mélyén, a szavak belevésődtek az agyamba. Még most is hallom a válaszod.
– Szerinted Koni le tudná lőni a kutyákat?
– Igen. Ha megkérjük rá.
Arra is emlékszem, mit mondtál, miért nem akarsz már velem élni.
– Mert már nem szeretlek.
– Hogy-hogy nem szeretsz?
– Már nem szeretlek. Elmúlt a szerelem.
– Mást szeretsz?
– Nem, nem szeretek mást sem.
– …
Arra is emlékszem, hogy először azt mondtad, hogy nem bírsz már a házban élni, hogy valami van a házban, valami rejtélyes kisugárzás, ami miatt nem tudsz meglenni, lehet az én kisugárzásom, lehet maga a ház elátkozott, nem tudod, de nem tudsz itt tovább élni, és hogy el kell adni a házat. El kell adni a fejem felől a házat. Tudtad nagyon jól, hogy én nem bírnám a kölcsönt fizetni. El kell adni. Össze kell pakolni. El kell földelni. El kell ásni. A kutyákat pedig le kell lőni.
– Felhívjam az orvosodat? – ajánlod, amikor azt kérdezem, hogy Koni le tudna lőni engem is.
Ekkor már csak zokogok, nem tudok beszélni, de határozottan emlékszem, hogy azt mondod, jobb, ha felhívod, mert olyan állapotban vagyok. Erre még jobban zokogni kezdek, látom a kutyákat kinyúlva, és látom magam is kinyúlva, és elkeseredem, mert magamat jobban sajnálom, mint a kutyákat, azért sírok, mert sajnálnám, ha Koni lelőne.
Hívod az orvost, aki velem akar beszélni, de én nem tudok.
Neki is emlékszem minden szavára, hogy azt mondja, emlékezzek, keressek egy négyszögletű tárgyat, és koncentráljak a négy oldalára: belégzés, szünet, kilégzés, szünet, és csináljam ezt egy darabig, amíg nem tudok újra beszélni. Kéri, hogy mondjam el, mitől lettem ilyen feldúlt. Jól emlékszem, hogy azt válaszoltam: azt akarod, hogy Koni lelőjön, mert már nem szeretsz, mást sem szeretsz, de irántam sem érzel semmit, elmúlt, vége, és el akarsz menni, nem akarsz velem élni, el akarsz válni, már össze is csomagoltad a legszükségesebbeket. Közben nézem az arcod, hogy komorul el a sok hazugságtól, amit összehordok.
Egyedül a magam élete miatt aggódom. Magamat sajnálom és sajnáltatom. Gyászolom önmagam. Látom a koszorúkat és a fanyar pofával gyászolókat. Sajnálom, hogy már nem szeretsz. És csak attól rettegek, hogy velem mi lesz. Nem gondolok rád. Csak a kutyákra.
